Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim, 2006

amely hazavezetett, lovacskám oly hirtelen fordulatot csinált saját elhatározásából, hogy lefordultam róla. Nem történt különös baj, de lovam jóval előbb jelentkezett az istállóban, mint magam. Többször megesett ilyesmi velem utóbb is, amikor eltűnődtem a természet szépségein, de nem történt soha komolyabb baj. így belém rögződött az az erős hit, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, minden bajból szerencsésen megmenekülök. Szüleim nagyon vendégszeretők lévén, igen sokan látogattak meg bennünket, nyáron Kaposvárról. Egy alkalommal Szigethy Gyula Sándor, a kaposvári kórház igazgató-főorvosa jelent meg 2 fiával, Sándorral és Lászlóval. Lukafáról jöttek, ahol az üveggyárat tekintették meg. Nem mehettek át Gálosfán anélkül, hogy a gazdasághoz tartozó híres nagy borpincét meg ne nézzék. Ez arról volt nevezetes, hogy ökörfogattal be lehetett oda járni, olyan széles boltozott útjai voltak a pincének, egy hegyoldalba beépítve. Kitűnő borait is ismerték, különösen az ún. „szalmán fekvőt", amit karácsonyig szalmán aszalódott szőlőből készítettek. Szigethy főorvosnak az volt az elve, hogy először a vármegyéjüket ismerjék meg fiai, majd az országot, mielőtt külföldi tanulmányútra indulnának. A fiúk oly jól érezték magukat, hogy ettől kezdődően, nyaranként gyakran hetekig vendégeink voltak. A barátság a családok közt máig is fennáll. László sajnos fiatalon elhunyt, de Sándorral utóbb Párizsban is együtt voltam, amikor orvosi tanulmányait befejezte ott. Abban az időben festettem éppen a ,Yitatkozó francia papok" című képemet a Saint Germain de l'Auxerois templom előtt, esti fényben. S ha diner után sétáltunk, oda-oda állítottam Sándort a gázlámpa alá, hogy a világítási effektust tanulmányozhassam. Ott járt nálunk a kaposvári rokonoknál tartózkodó Kónyi József, velem egykori jogászfiú is, az országos gyorsíróiroda megszervezőjének, Deák Ferenc beszédei kiadójának Kónyi Manónak a fia, akit nagyon megszerettem. Nagy tehetségű fiú volt, aki bizonyosan jelentős egyéniséggé fejlődhetett volna, ha 40 éves korában el nem hunyt volna. Azután Polányi Aladár gimnáziumi, majd egyetemi jogász kollégám, sőt önkéntes társam is, aid jogi alapvizsgájára is nálunk készült. Külföldi éveim alatt elszakadtunk egymástól, de hazatérve, öregségünkben benső baráti érintkezésben voltunk. Kijött hozzánk Koroknyay Ottó festőművész, akinek tanítványa voltam és vele Both Menyhért, aki akkor a „Somogy" с napilap segédszerkesztője volt, utóbb festőművész. De ügyes költő is volt s amikor anyámat a zongoránál énekelve hallotta, a helyszínen egy kedves költeményt írt hozzá. Utóbb Szikszay Ferenc, Rippl-Rónai József társaságában volt nálunk, amikor Párizsból először hazajött szülei látogatására. De ezekről lesz még szó, utóbb, bővebben. 22