Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim, 2006

ban kiásott régiségekből. Nagy érdemeket szereztek itt a múlt feltárásával. Ez a múzeumban minket vezető pap nagyon érdeklődött Magyarország iránt, mikor kérdéseire megmondtuk, hogy magyarok vagyunk. Kérdezte többek közt, megvannak-e még a nagy papi birtokok Magyarországon? És mikor igenlő választ adtunk, azon nézetének adott kifejezést, hogy ez nagy hiba, mert a papságnak nem szabad nagy módban élnie, ez szemben áll a krisztusi tanokkal és rosszul fog végződni. Ha már itt tartok Karthágónál, meg kell mondanom, teljesen eltűnt a föld színéről, a föld alól előhozott tárgyak ismertetik csak a múltat. A legszebb dolgok azonban a Bardo-ban vannak, a bey egy Tunisz melletti palotájában, amely múzeumnak van berendezve. A Milói Vénusszal egyenlő rangú szobrokat láttunk itt. Bámulat fogott el bennünket ezeket látva. Német tudósok, archeológusok, akik velünk együtt voltak ott, szinte térdre borultak e görög művészet fénykorából származó szobrok előtt. Ennek az a története, hogy egy kiváló mecénás Görögországból szállíttatta ezeket a kiválasztott darabokat Rómába, de a hajó elsüllyedt Karthágó előtt és ott a Bardoban gyűjtötték össze, mikor erre rájöttek és búvárokkal felhozatták azokat. Talán ma már általánosabban ismert ez a gyűjtemény. Tuniszból tovább is utaztunk és behatoltunk jobban Afrikába, ameddig csak a vasúti összeköttetés megengedte. Egy hajnalban valahol vonatirányt változtattunk, vártunk egy másik vonatot. Talán egy órát töltöttünk itt és ez idő alatt két vázlatot festettem kis festődobozomba. Gyönyörű napkelte volt és rózsaszínű fénnyel aranyozta be a láthatárt. Két fehér burnuszba öltözött alak jelent meg a láthatáron, már messziről láttam őket. Elenyészőnek tűntek fel a hatalmas perspektívában, de világítottak fehér ruhájukban. Nagyon jól sikerült az arányokat érzékeltetnem. Útba ejtettük Sousse-t és Sfax-ot, végül Kairouan-t, a szent várost, amely álomszerűén hat fehér épületeivel. Itt különösen feltettem magamban, hogy ide még visszatérek. Lementünk egészen a Szahara határáig, Tozeur és Nefta oázisokba. Ezekben van víz, öntözni is lehet, aminek csodálatos hatása van itt a forró klíma alatt. Tozeurben lós patakban mosó asszonyokat festettem és a főtéren a kutat, ahonnan korsókban és tömlőkben, a nap bizonyos óráiban hordják a vizet. Tozeurből lóháton mentünk Neftába. Korán indultunk Joseph arab vezetőnk kíséretében és késő este holtfáradtan érkeztünk meg. Jól felszereltük magunkat élelmiszerrel, mert azt hittük, a hosszú lovaglás alatt majd nagyon megéhezünk. És csodálatos volt, semmi éhséget nem éreztünk. A levegő táplált bennünket. Ekkor értettem meg Achmed tuniszi néger szolgám válaszát, azon kérdésemre, mit ebédelt? Egy kis tejet és néhány szem datolyát, mondta. Tuniszba visszatérve akartam egy nagyobb képet festeni. Beduin asszonyokra esett a választásom. Sötétkék volt a ruházatuk és tele voltak aggatva hamis ékszerekkel. Az egyik nőnek elég szép vonásai voltak, gyermekét szoptatta és társalgott egy testes, kövér asszonnyal, amilyen sok volt Tuniszban. Itt a testsúly állapítja meg a nő értékét. Ez a képem somogytúri műtermemben volt és a többi munkáimmal eltűntek a háborús rombolás 169