Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim, 2006

érte. Még egy képemet vásároltam vissza: Goitein kaposvári műkereskedőtől, Roboz István lapszerkesztő és költőről készített fejet, melyet a II. világháború után Bernáth Aurél festő kollégámnak ajándékoztam, aki unokája volt. О aztán „így éltünk Pannóniában" című könyvében reprodukálta egész fiatalkori munkámat. A párisi Szalonban kiállított nagyobb méretű képeim a francia mesterek véleménye szerint jól voltak komponálva, ezt mindig kiemelték, de nagy buzgalmamban sokszor túlfestettem őket, kivéve a somogytúri tiszteletest és a gyermektemetést. Itt ötlik emlékezetemben Leon Lhermitte kitűnő megjegyzése, amikor nejéről festettem egy térdképet. A kép ott volt műtermében, ahol készült is, amikor egy fogadási napján kollégák jöttek látogatására. Az én portrémat nagyon nézegették és amikor másnap mentem Lhermittehez, azzal fogadott, hogy a barátai, akik mind elsőrangú szobrászok és festők voltak, meglepődve nézték ezt a munkámat és kitűnőnek mondták. Ez engem nagyon felvillanyozott és most már feltettem magamban, hogy még különb is lesz. Szerencsére a kezekhez és ruhához nem nyúltam, de a fejen még dolgoztam és túl sokat. Ekkor tette azt a megjegyzést Lhermitte: le mieux est l'ennemi du bien! (A jobb ellensége a jónak) Az lett volna a helyes, ha az idős mester a fiatal kollégájának megfogta volna a kezét és nem engedte volna tovább dolgozni. Lhermittenek egyébként is elve volt minél kevesebbel kifejezni magát. Emlékszem, amint kis zsebkésével mennyit vakargatta festményeit, hogy semmi felesleges ne maradjon a vásznon. О kitűnő rajzoló volt, de piktúrájának nem volt intenzitása. Élete vége felé szinte spirituálissá váltak munkái. Hogy „a jobb ellensége a jónak", ezt Rippl-Rónai eszességével hamar felismerte, amikor elvül fogadta, hogy amit ma megfestett, ahhoz holnap már nem nyúl hozzá. Nemcsak a festék intenzitását üti a ráfestés, de a festő hangulata, lelkiállapota is változik egyik napról a másikra. Az első impresszió frissességét, életteljességét csak „príma" festéssel lehet elérni. Az ilyen festési mód azonban nagy fegyelmezettséget, tökéletes rajz és modellirozási készséget feltételez. Meg vagyok győződve, hogy vázlataim kiállításával sokkal több sikert értem volna el, mint a legtöbb nagy képemmel. És sajnos vázlataim nagy részét elajándékoztam. A túlzott lelkiismeretesség a piktúrában nem előny. Bizonyos könnyedség, majdnem azt mondanám könnyelműség jobban átsegíti az embert a nehézségeken. A tehetség mellett jellembeli tulajdonságok döntik el a piktori jelentőséget. És magának kell rájönni, az embernek a legfontosabb dolgokra, a nagy igazságokra. Nekem legalább is nem volt szerencsém abban, hogy kellő időben tapasztaltabb mester figyelmembe ajánlotta volna a legfontosabb dolgokat és szisztematikusan irányított volna. Az iskolában, főleg a Julian Akadémián tapasztaltam, hogy a kollégák munkáival való összehasonlítással tanul az ember legtöbbet. Ugyanazt a modellt festettük és mindegyik mást csinált belőle. A vászonra nemcsak a modell kerül rá, de maga a festő is. Itt, ahol annyi különböző nemzetiségű fiú volt együtt, szinte a nemzetiségi és faji különbség is megkülönböztethe124