Géger Melinda: Gulácsy Lajos emlékkiállítás, 2006

A festői mesterség alapjait a budapesti Mintarajz Iskolában kezdte elsajátítani. Egy év után azonban elhagyta az intézetet, mert nem tudta megszokni a szigorú szabályokat, és érdeklődését valószínűleg nem kötötte le az akadémiai módszereken alapuló tanítás sem. Legfontosabb iskoláit azok a művészeti tanulmányaijelentették, melyeket utazásai során tett. „Az én örökségem az egész História d'Arte ... Mindent összefoglaltam, amit csak ki böngészhettem a múlt örökségei közül, természetesen magam alkotta rendszertelenül rendszerezett rendszer szerint" - idézi Szabadi Judit, a Qulácsy monográfia szerzője a művészt. Utazásainak leggyakoribb és legkedvesebb célpontja Olaszország volt. Első ízben 1902-ben tette meg a festőművészek számára évszázadok óta szinte kötelező tanulmányutat Rómába, az Örök Városba, majd később - egészen betegségének kitöréséig, 1914-ig - csaknem minden évben ellátogatott Itáliába. Róma és Firenze, majd 1907 után inkább Észak-Olaszország: Como, Bellagio, Padova, Genova, Milánó: csak néhány helyszín, melyek nosztalgikus ábrándokkal teli szellemi kalandot jelenthettek az álmodozó művész számára. Különös szeretettel mélyedt el a középkori és reneszánsz emlékek sorában: székesegyházakat, képtárakat látogatott, és a benyomások sorából - melyeket Qulácsy visszaemlékezéseiben imádságoknak nevezett asszociációkon alapuló és költői képekkel megrajzolt fantázia világot teremtett. Irodalmi és zenei képzeteket felidéző dalok, káprázatok, emlékek és vibrációk, melyeket eleinte főként a korai itáliai mesterek, Era Angelico, Era Eilippo Lippi, Botticelli müveinek hangulatából merített. Későbbiek során, 1909 körül a francia rokokó, a velencei festészet, sőt a németalföldi művészet reminiszcenciáit is feldolgozta alkotásaiban. Qulácsy a romantika igazi örököse, de számára a múltidézés soha nem a történelmi rekonstrukció szándékával történt. A realitás elől múltbéli és bizarr fantasztikumból szőtt álomvilágba menekült. Múltba forduló igyekezetével az emberiség tradicionális, múltbéli hagyománykincséből kívánta az emberi élet teljességét újra feltámasztani. Képeinek főszereplői saját magukba mélyedő, magányos alakok vagy beszélgető figurák, egymás tekintetébe vesző szerelmesek, akiknek a viselete, tárgyi kiegészítő eszköze sokszor utal történelmi korszakokra. E kompozíciókon szinte soha nincs valódi cselekvés vagy akció, és hátterüket a jellegzetes olasz táj adja, mint fő hangulatteremtő táji közeg. A táji részletek soha nem jellemezhetők konkrét, beazonosítható motívumokkal: Qulácsy számára elsősorban a kompozíció atmoszférikus, lelkiállapotot megidéző, alátámasztó vagy kiegészítő elemeiként fontosak. Már korai műveiben (1903-1904 körül) hangsúlyosan jelenik meg képein a borongós, alkonyi hangulatba foglalt elvágyódás motívuma. (A művész áhítata, 1902, Dante) Az elvágyódás érzése Qulácsy jellegzetes, passzív és befelé forduló figuráinak valószínűtlenségéből adódik. Az elidegenítő hatást a stilizáció 4