Horváth János: A Rippl-Rónai Ödön gyűjtemény, 2002

„Ödön bácsiban megvolt 5oHratesneH az a világ szép magatartása, hogy jártában-keltében, vagy a piacon ültében terjessze gondolatalt." (Bernáth Aurél) BEVEZETŐ V/annak, akik nehezen viselik, hogy népszerű, tehetséges vagy egyenesen zseniális hozzátartozóik „árnyékában" éljenek. Ám Rónai Ödön mintha éppen erre a szerepre született volna! Rajongó tisztelettel szolgálta testvérének művészi munkáját. Ha kellett, titkárkodott, levelezett, dokumentált. Pénzt, jóféle hazai kosztot és meleg holmit postázott az „idegenben" szűkölködő testvérnek, első kritikusként megbírálta a születő műveket. És anekdoták szólnak róla, miként gyűjtötte be a krétacsonkokat, a félig használt deklit, vagy hajtogatta össze óvatosan és tette el akkurátusan még a szalvétákat is, amelyekre a Mester az étteremben hevenyészett csuklómozdulattal vázlatnak se nevezhető skicceket firkált. József és Ödön. Művész és testvére. Alakították, formálták egymást egy semmi máshoz nem fogható kapcsolatban, a szeretetjó szívvel vállalt, kölcsönös, testvéri egymásrautaltságában. (Ismer hasonlóta művészet története. Elég csak a sokkal tragikusabb végzetességgel egymás sorsába fonódott Van Gogh fivérekre, Vincentre és Theora gondolnunk.) Ödön számára - bár maga is rajzolt - a legtöbbet az jelentette, hogy bátyja révén megtanulta tisztelni és értő szemmel nézni a festészetet. Ennek köszönhető az érdekes gyűjtemény, amely Bernáth Aurél szavaival: „személyes varázsának eredményeként" és „hozzáértő szeretettel történt válogatás folytán" jött létre. A gyűjtő enyhe iróniával a „kaposvári Uffizi"-nek nevezte a sokszor igen nagy nevű mesterek műveiből összeálló kollekciót, melynek riasztó tempójú gyarapodása miatt hamar új lakásba kellett költözni. A testvér munkái mellett ma már pótolhatatlan értéketjelentő ritkaságok: a fiatalon elhunyt Qalimberti Sándor, vagy a tragikus sorsú Qulácsy Lajos művei menekültek meg így az enyészettől, s hány és hány, a korszak legmodernebb törekvéseit jelentő korai, fauve-os Czóbel Béla-, Czigány Dezső-, Márffy Ödön-, Kemstok Károly-fe5tmény került a gyűjteménybe az ő biztos szemének köszönhetően, a hangyamód szorgos felderítő, gyarapító utak jóvoltából. Ez a kifinomult ízlésű szenvedély tette lehetővé, hogy kevés pénzből is tekintélyes kollekció kerekedjék. Rippl-Rónai Ödönt ezért nem csak úgy ismeri az utókor, mint ama másik, „nagy" Rippl modelljét: porcelánöltönyben, elegánsan, virággal a gomblyukában, vagy épp fotelben elszenderülve, majd 40 fokos lázban, s végül halálos ágyban fekve. Hanem úgy is, mint lelkes, álmodozó műgyűjtőt, nagylelkű adományozót. „Uraim, Önök velem együtt egy különös, sokak szerint átlag, még többek szerint egyénileg értékelt világban vannak. (...) Ez az ajtó és ablak között, mit emberi szem láthat, mozdulatlan, de lelket záró kalauza a históriai művészetnek... -mutatott szét gyűjteményén Rónai Ödön 1920-ban, alig néhány hónappal a halála előtt-Ünnepélyes pillanatok nekem ezek, midőn felkérem Önöket, írják alá végrendeletemet, melynek értelmében mindezt a vármegye számára hagyományozom." Az ország, és a magyar művészet nevében köszönjük, Ödön bácsi, az egész áldozatos életét. Rockenbauer Zoltán 6