L. Kapitány Orsolya: Somogy megye népmüvészete, 2001

Néptánc (Felföldi László)

A francia író leírása számos olyan részletet tartalmaz, amely a mai somogyi csárdásokból hiányzik, például a nő felemelgetése, s a vállcsók. Ez értelmezhető a helyi csárdás formai változásaként, de lehet hogy költői túlzásról, vagy máshonnan származó olvasmányélmények felhasználásáról van szó. A múlt századi honismereti irodalomban, s a korai néprajzi szakirodalomban számos adalékot találunk Somogy táncaira és táncéletére. Különösen hasznosak Endrei Ákos leírásai a vármegyei monográfia-sorozatban 1916-ból, valamint Gönyey Ebner Sándor, Seemayer Vilmos és Gönczi Ferenc följegyzései az 1930as, majd Molnár István és Lugossy Emma gyűjtései az 1940-es évekből. Ezek alapozták meg azt a monografikus táncgyűjtést és feldolgozó munkát az 1950-es évek elején, amely e vidék tánckultúrájának régies vonásait és az egész Kárpát-medencei régió szempontjából való történeti jelentőségét föltárta. Somogyi táncok A Dél-Dunántúl tánckincsének fő jellegzetességét a régies táncfajták (kanásztánc, énekes lánytáncok, énekes-táncos falukerülő játékok, eszközös pásztortáncok és dramatikus pásztorjátékok) túlsúlya, hosszan fennmaradó életképessége adja. E tájon belül Somogynak sajátos központi, kisugárzó szerepe volt, ahol a régies vonások a szomszédos zalai és baranyai területeknél koncentráltabban, élőbben jelentkeztek, s ezáltal Somogy kisebb táji táncdivatok elindítására vált képessé. Ebben feltehetően annak is szerepe volt, hogy a szellemi centrumokként működő városok (főleg Kaposvár) nemesi-polgári-parasztpolgári táncélete sem zárkózott el a régi hagyományos táncformáktól az új divattáncok hatására. Somogy hagyományfönntartó, kisugárzó szerepe sokban hasonlít Rábaköz, Felső-Tisza vidék vagy az erdélyi Marosszék szerepéhez. Somogy legfontosabb tánctípusa a kanásztánc-ugrós, amely XX. századi népszerűségét a pásztorkodás késői fönnmaradásának köszönheti. A múlt század közepén a pásztorkultúra fokozatos fölmorzsolódásának kezdetén a Dél-Dunántúlon a kanásztánc gazdag eszközkezeléssel, párbajszerű mozdulatokkal átszőtt virtuóz tánc volt, amely elsősorban a férfiak virtuskodó kedvtelése volt, azonban nem volt kizárt a nők részvétele sem. Különleges, ritkábban előforduló formája volt a dramatikus kanásztánc, amelynek témája a kanász és a disznó viadala, majd a levágott disznó földarabolása. Ennek részletes leírását Seemayer Vilmosnak köszönhetjük: 482