Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

Édesanyám nem vette zokon Loiza néni kifakadásait. Ügy nevetett, mint aki azokra eleve számított s most meg van az a vidám elégtétele, hogy nem csalódott. Én ellenben elhidegedtem Loiza néni iránt. Azt gondoltam magamban: bezzeg Pepi néni másképp tudta méltányolni az én sokgombos ruhámat! Ettől fogva mindinkább csak az édesanyámhoz húzódtam, aki Loiza néni mellett olyan volt, mint egy tündér. Mikor harmadnap megint egyedül ültem fel vele a kocsira s nevelésben ott hagyott két bátyám sírós szerencsés utat kívánásai közt elindultunk vissza Kaposvárra, igen boldognak éreztem magamat. Az úton, mely egy nappal rövidebb ideig tartott mint menet, édesanyám tréfásan kényeztetett engem, én pedig örökös jóságot fogadtam neki, nehogy valaha is engem szintén Pápára küldjenek nevelésbe. Akkor még el nem tudtam volna képzelni, hogy néhány esztendő múlva az a komoly, pápai ház lesz az én legkedvesebb otthonom s a szigorú Loiza nénit imádni fogom. Kaposvárott azután már alig néhány hétig maradtunk. Ezalatt folyton csomagoltak a házunknál. Egy estén az utcára néző ablakaink előtt világosság támadt s harsogó zene zendült fel. Ablakaink megnyíltak, mind odarohantunk s kinéztünk. Az egész utca teli volt néppel, mely folyton az édesapám nevét kiabálta és éljenzett hozzá. Közben csend lett, s valaki beszélt az utcáról felénk. Az utolsó szava az édesapám neve volt. Erre megint nagy éljenzés. Aztán az édesapám beszélt az ablakból. Megint óriási éljenzés, melyet utóbb immár a felharsanó zene nyomott el. Végül a fényes világosság, a zene s az éljenző sokaság mind egyaránt tovavonult, s mi néhány szál gyertya pislogása mellett utoljára tértünk éji nyugodalomra a homályba és csöndbe borult házban, ahol már jóformán semmi sem állt a régi helyén. A következő reggelen egész kocsikaravánnal indultunk, amint megtudtam, egyelőre csak Siófokra. A kocsik nagyobb részét Bárány Dénes, gazdag boglári földesúr bocsátotta ren84