Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

Szinte szívdobogást kaptam örömömben, hogy az édes­apám ezt kimondta. Hát persze, hogy Petőfi! — ujjongtam né­mán a díván sarkában. Közbeszólni természetesen nem mer­tem. Horatiusról ugyan még nem tudtam kicsoda, de Petőfi­ről már tudtam, hogy az apám diákpajtása volt s amellett a legnagyobb magyar költő. Erre már megtanított az édesapám, sőt az édesanyám már megtanította volt nekem Petőfi néhány versét is. Szerettem volna a keresztapám elé ugrani s szemé­be szavalni, hogy „Megy a juhász szamáron", meg azt, hogy „Virágot ültettem anyám sírhalmára". Merné-e még azután is azt mondani, hogy az ő Horatiusa különb, mint Petőfi? Iga­zán csak a szerénységem tartott vissza ettől a kedves merény­lettől, mint sok egyéb helyes szemtelenségtől életem egész fo­lyamán. Tán hiba is, hogy a magunkfajta magyar úri gyere­keket túlságos szerénységre nevelik. Ezért sokszor bennünk reked a jó, amivel teli van a lelkünk és nálunk sokkal üre­sebb, rosszul nevelt szerénytelenek inkább magukra vonják a figyelmet és a tapsokat. Amint ez az epizód is mutatja, a mi családi otthonunk na­gyon verses ház volt. Ma sem tudnám megmondani, kinek az érdeméből inkább: az édesapáméból vagy az édesanyáméból­e? Azt hiszem, egyikük sem a másikuk hatása alatt kezdte űz­ni és szerette meg a versek kultuszát, hanem mindegyikük külön-külön arra született és mindig abban élt. Ha versek írásával csak elvétve, mukedvelésből foglalkoztak is, lélekben mindkettejük igazi költő volt. Egyikük sem alakította magá­hoz a másikat — ők egymásra találtak. Egy nagyon verssze­gény, prózai, könyviszonyos társadalom forgatagában meg­érezték, hogy ők ketten egyedül való, s ezért egymáshoz való kivételek. Egymásba kellett szeretniök, egy párrá kellett lenniök, nehogy mindegyikök boldogtalan és elhagyatott le­gyen. Nem emlékszem olyan napra a szülőim házánál, ha víg­ra, ha búsra, amelyben ott ne csendült volna vers fel. Közöm­bös napjaink pedig azért nem voltak soha, mert ha lettek vol­41

Next

/
Oldalképek
Tartalom