Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

I. Első emlékeim Legelső emlékem egy kis gonoszságom. Homályos szoba dereng előttem, messze-messze az elmúlt idő távolságának végső határán. Azon túl már minden sűrű ködbe vész. Csak értesülésem van róla, hogy már előbb is éltem majdnem három évet, emlékezeti képem egyetlenegy sincs. Hanem már azt a szobát bizonytalan derengése ellenére ma is le tudom rajzolni. Tudom, hol állt benne az a kicsi fehér ágy, melyben én piros paplan alatt feküdtem, s hol volt ettől a sűrű függönyön átszűrődő ablakvüágosság, mely bántotta mély, tompa kábultságból ébredésre nyílt szememet. Tökéletesen ismétlődik emlékezetemben ma is az a nagy betegségérzet, amelyet akkor éreztem. Már bizonytalanabbul vélek arra is emlékezni, hogy ugyanakkor az én nagy bajomon kívül egy még nagyobb is volt a házban. Úgy rémlik előttem, akkor halt meg a csecsemő öcsém, a kis Jóska. S mintha én ott, a betegágyamon tudtam volna, hogy felébredésem percében azért nem ül az édesanyám mellettem, mert künn az udvaron a kis Jóska temetési szertartása folyik. Lehetséges, hogy ezt a szomorú részletet már csak később, az idősebbek elbeszélései után képzeltem el és csatoltam valóságos emlékezésemhez, de arra már megint határozottan emlékszem, hogy magamra hagyatottságomon éktelen dühre lobbantam. Fokozta elkeseredésemet, hogy amint sírni és hánykolódni kezdtem, fejem, különösen pedig két szemgolyóm nagyon fájt, s párnámat mindenütt tüzesnek éreztem. Ügy látszik, előzőleg is volt már ilyen kínlódásom s ilyenkor valamely hűvös kisvánkossal segíthettek rajtam, mert az emlékezetemben maradt esetben is a kisvánkosért kezdtem kiabálni. A hangom erőlködésem dacára gyönge lehetett, s így jó 14