Varga Éva: Kozma Andor • Életem, 2001

letlenéből a „Szép Helená"-ti90 láttam s derűs közbotrányt okoztam, mikor Helena és Paris legbizalmasabb pamlagjelenetében, melyben „hisz ez csak álomi" kezdetű duettet éneklik, erővel fel akartam állni a székemre, hogy jobban lássam: mi történik voltaképp a színpadon. Hanem, 1869-ben színházi mámoromat egyelőre felváltotta a cirkusz-mámor. Megérkezett a híres Renz cirkusziéi és Pesten a felső Duna-parton, ahol akkor a Gaus-ház volt az utolsó épület, ettől északra, vagyis a mai Rudolf rakparti^^ és Akadémia utca helyén, egy nagy, puszta térségen ütötte fel óriási fabódéját. És ezen az óriási fabódén túl, még inkább észak felé, a puszta téren még egy kisebb bódé is épült, Berger rémszínháza, melyben bűvös tükrözések segítségével kísérteties némajátékokat és valami „kataraktapoicilé" nevezetű színes szökőkút-csodákat adtak. Ez az utóbbi, a rémszínház is nagyon érdekelt, de mégsem annyira, mint a Renz cirkusz, melynek már a környékre kiáradó ló- és deszkaszaga is megrészegített. Bátyáimmal és mindenféle kis csirkefogókkal folyton ott bámészkodtunk a cirkusz körül. A cirkuszemberek és némberek (az utóbbiak közt volt egy néger nő is, aki egy közeli pálinkamérésben sokszor berúgott és garázdálkodott) hamar megismertek bennünket s mi boldogok voltunk, ha valami kis küldönc-szolgálatot tehettünk nekik. Még egy Robinson-kunyhót is építettünk a cirkusz közelében a cirkusz-építkezésből ott maradt deszkákból s abban gubbasztva meresztettük szemeinket a nagy bódéra. Egyszer azután az a mennyei szerencse ért bennünket, hogy egy cirkuszember, mégpedig a főbohóc megjelent a kunyhónk előtt s bekiáltott: jöjjünk ki, ha fel akarunk a cirkuszban mi is lépni. Hát hogyne akartunk volna? Hisz ez volt álmaink netovábbja. A cirkuszember menten bevezetett bennünket a cirkuszba, ahol már egy nagy sereg, magunkféle, utcáról összefogdozott gyerek állt csoportba. Ezek közé osztottak be minket is, és a cirkuszemberek megmagyarázták, hogy mi egy darabban 123