Évezredek üzenete a láp világából, 1996
94 Horváth László - Müller Róbert - Németh Péter Gergely zált népességgel végeztették el. Ezek megpróbálták az értékeket elrejteni. Ekkor került a kiégett gabonás vermekbe, az épületek új padlója alá a nagy mennyiségű vaseszköz, nyersvas és egy bronzműves műhely anyaga. A munka során valamennyi védművet kijavították. Az északi kaput védő toronyban a küszöböket megemelték, az alját deszkapadlóval borították. Az erődbelsőben két épületet (3. és 18.) lebontottak, a többit helyreállították. Az ókeresztény bazilikát átépítették: a narthex és a portions osztó falait lebontották és háromhajós szentélyt alakítottak ki. Az erődből alig ismerünk a keleti gótokhoz köthető leletanyagot. A keleti erődfal külső oldalán talált magányos, melléklet nélküli torzított koponyás sír etnikumhoz nem köthető, éppúgy lehet hunkori vagy származhat az erőd keleti gót megszállásának időszakából. Az erődtől délre feltárt kis temetőbe egy majorság lakóit temethették. Még a hunkori szokás továbbélését igazolja, hogy többségük koponyája torzított volt. Csak egy-két sírban találtak mellékletet. Kiemelkedő a szépen kivitelezett aranyozott ezüst fibulapár, ami egy csontfésűvel együtt került elő. 471-ben a keleti gótok kiürítették Pannoniát és a kelet-római birodalomba vonultak. Környékünk ezt követő időszakának története bizonytalan. Sem a szűkszavú írott források, sem a régészeti leletek nem teszik egyértelművé, hogy ki birtokolta több mint fél évszázadon át ezt a területet. Felmerült, hogy 488-ig Odoaker itáliai királyságához tartozott, majd a dunai szvébek terjesztették idáig hatalmukat. Egy másik elképzelés szerint az elvonuló keleti gótok egy része helyben maradt, és továbbra is birtokolta a stratégiai fontosságú fenékpusztai erődöt. Felvetődött az is, hogy a keleti gótok csak 504 után vonták újra befolyásuk alá Pannónia déli felét. Ebből a szempontból döntő lehetne annak az előkelő családnak a temetője, amelyet az erőd és Keszthely között 1973-74-ben tártak fel (8.Ш.), ha nem rabolták volna ki valamennyi sírt. A sírrablók nem végeztek tökéletes munkát, de a keltezés és az etnikum meghatározása szempontjából legfontosabb, egyben a legértékesebb mellékleteket összegyűjtötték. A legtöbb lelet a 2. sírban maradt meg, amelyet 3.5 m mélyre ástak, de a deszkával bélelt sírkamrára hiába tettek kőborítást, ez nem védte meg az ide eltemetett fiatal, 16-18 éves nő maradványait attól, hogy 568, a langobardok kivonulása után ne rabolják ki a sírt. Egy szűk rablóaknával érték el a sírüreget, és valószínűleg egy pálcával kotorhatták a nyíláshoz a keresett értékeket, ezért több fontos lelet a sírban maradt. A négy sarkán megvasalt koporsóban nyugvó halottat eredetileg arannyal átszőtt brokát borította. Kiemelkedő az a két rekeszes díszű aranycsüngő, amely késő római érmekről készített aranylemezlenyomatokkal és nagyon finom kidolgozású aranygyöngyökkel együtt az eltemetett nyakláncát díszítette. A kezén viselt, vésett kőberakású aranygyűrű másodlagos lelet, még a késő császárkorban készült esküvői gyűrűként. A poncolt díszű, két végükön összeszegecselt páros aranylemezkék eredetileg egy textil vagy bőrszíjat díszítettek, amely az övről csüngött le, és a végére erősítették a nagy aranyfibulát, amit a sírrablók elvittek. Több csonttárgy is a sírban maradt, így egy kétoldalas fésú töredékei, pontkörös díszítésű csontlécek, eredetileg minden bizonnyal egy faládikát díszítettek, és egy tízszögletű hengeres tégely nagyon gazdag bekarcolt díszítéssel, amelynek oldalt volt a tolózárja. A 7. sírban egy idősebb nő nyugodott, akinek övét tausírozott vascsat és szíjvég segítségével fogták össze. A 8. sírba ugyancsak nőt temettek, mellékletei közül egy ezüstcsat és ezüst lemezes szíjvég érdemel említést. A temető leletanyaga a 6. század eleje és vége között készült, viszonylag nagy időt ölel fel az alacsony sírszámhoz viszonyítva. A legkorábbi leleteket tartalmazó sírban a 6. század derekára keltezhető tárgyak is vannak. így nem állítható bizonyosan, hogy ez a közösség még a langobard honfoglalás előtt költözött ide, és főleg nem dél-pannoniai, délnoricumi területről. Az analógiák inkább az alemann szállásterületre utalnak, és véleményünk szerint a sírok döntő többsége a langobard uralom idejéből származik. Tekintve, hogy az 568 után kialakuló ún. Keszthelykultúra (Id. a következő fejezetet) jellegzetes viseleti tárgyai sem találhatók meg a mellékletek között, nem tudjuk elfogadni azt az érvelést, hogy ez a déli irányból, még a langobardok előtt beköltözött népesség hozta létre az itt talált késő antik helyi lakossággal együtt a Keszthely-kultúrát. A 6. század második negyedében a Dunántúl egy másik germán nép, a langobardok hatalma alá került. Északi lakóhelyüket elhagyva 480 körül megszállták a Cseh-medencét és Morvaországot, sőt rövidesen elérték az ausztriai Dunát. A Kisalföldet birtokló herulok legyőzése után (509) fokozatosan uralmuk alá került a Duna vonal, egészen Budapest környékéig. Széleslátókörű királyuk Wacho (kb. 510-540) Nagy Theoderik halála (526) után a Dél-Dunántúlt is meghódította. Úgy tűnik az erődöt nem szállták meg - holott jellemzőnek mondható, hogy antik létesítményekbe telepedtek be -, ugyanis az innen ismert langobard leletek inkább már későbbiek, italo-langobard termékek (ld. a Keszthelykultúra fejezetet). Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tartották ellenőrzés alatt a fenékpusztai révet. A 4. és a 12. lelőhelyről szórványként ismerjük egyegy ezüst fibulájukat, a 7. lelőhelyen talált nagy fibulák másodlagos felhasználásúak. Az átkelő déli oldalán azonban egy harci egységnek, egy fara-пак a temetője került elő, amelyet kb. 536-tól 568-ig használtak (11.lh.). A 37 sír mindegyike korabeli rablásnak esett áldozatul. Éppen a rablás módja segített a temető belső kronológiájának tisztázásában. A legkorábbi sírokat, amelyekben a koporsó már összeroppant, teljes egészében kiásták, és a keresés közben a vázmaradványokat is szétdúlták. A rablók pontosan tudták, hogy mely síroknál számíthat-