Évezredek üzenete a láp világából, 1996

Harkay Máté viszonyokat érintő erdőirtásokkal kell a Balaton - elsősorban a Ny-i - vízgyűjtőjén számolnunk. A hatások számszerűsítésére azonban nem vállalkozhatunk. A tó életét évszázadokra meghatározó első mesterséges beavatkozás a római korban történt. A római uralom kezdete száraz, azaz alacsony vízállású időszakkal esett egybe a Kr. születése körüli évtizedekben. így nem egy római építmény a Balaton mai vízszintje alatt épült. Később, az időjárás „normalizálódása" következtében ezek veszélybe kerültek. Védelmükre Galerius császár (Kr.u. 311.) „a Pelso tónak (Balatonnak) a Dunába levezetését elvégeztette" (Ligeti, 1974.). Sextus Aurelius Victor római történetíró leírása a fenti megállapításon túl nagymérvű erdőirtásról is beszámol. A római korban tehát a jelenleginél alacsonyabb Balaton vízállás mellett a tó Ny-i öbleiről a sík víz lefuthatott. Ily módon a fenékpusztai turzások okozta szűkülettől Ny-ra elterülő mai Kis-Balatonról és a balatonhídvégi, a Balatonnal egyidős kaptúra vájta szorostól Ny-ra elterülő mai Zala-völgyről is. Ez a mesterséges vízszintsüllyesztés nem iktatta ki a Balaton több méteres vízszintingadozását. A római kort követően a Balaton mesterséges kifolyását már nem tartották karban, így egyre magasabb vízszintek alakulhattak ki. A népvándorlás-kori és a magyar középkorra vonatkozó szórványos adatok sokszor ellentmondónak tűnnek. Pl. a római kor végén még hajóztak az alsó-zalavölgyi öbölben (Bakay és tsai, 1966.), de Pribina a 9. században zalavári várát mocsaras környezetben építi (Sós, 1963.). A Tihanyi Apátság alapítólevele (1055) még tud a Balaton vizét levezető „Fok" nevű folyócskáról. Az ellentmondások több évtizedes éghajlati ciklusok feltételezésével sem oldhatók fel, ezért a tudósok közötti vita a több méteres átlagos balatoni középvizek meghatározásában csúcsosodott ki (Bendefy, 1969., SágiFüzes, 1973.). A Kis-Balaton Védőrendszer kiépítésével bizonyosodott be, hogy egy-egy átfolyási szűkület még a középvizek vonatkozásában is nagymértékű különbségeket okozhat. A felső szelvényben megjelenő nyílt víz nem zárja ki, hogy ugyanabban az időben alatta mocsár legyen, és mindkettő magasabb is lehet a Balaton törzsterületének vízszintjénél. Az értékelések során mindig figyelembe kell venni, hogy minél rosszabb állapotban van a - mesterséges - levezető csatorna, annál döntőbb a Balaton és ezzel a szélterületek vízállására az éghajlati ciklus. A török korban (16. századtól) mindkét félnek érdeke a balatoni frontvonal áthatolhatatlansága. Mesterséges beavatkozásokkal is emelik a Balaton és a környező mocsárvilág vízszintjét. (Iványi, I960.). A török háborúk után az erőteljes telepítés és a természetes népességnövekedés hatására a 18. század második felétől a népsűrűség akkora, hogy mesterségesen növelni kell a művelhető földterületeket. Ezt elsősorban nagymérvű erdőirtásokkal érik el. Ennek hatására nő a talajpusztulás, nő a Balatont - főleg a vízfolyások torkolatánál - érő hordalékterhelés. A 18. századtól rendelkezésre álló, - mind pontosabb térképek, leírások a Balaton Ny-i öblében (a mai Kis-Balaton) lehetővé teszik az elmocsarasodás nyomon követését. Ekkor már nem tartozott az öbölhöz a balatonhídvégi szorostól Ny-ra elterülő térség, hiszen a hídvégi révközlekedés érdekében már a 18. században „metszeni kellett a lápot" (Iványi, I960.). 1730 után megszűnik a vörsi rév (Lukács, 1943.). Krieger Sámuel 1775-ben - meg nem valósult - Balaton lecsapolási tervéhez készített térképén az öböl szélterületei már nagykiterjedésű mocsarak és a Zalát is jelöli (sodorvonalként?) Fenékpusztáig. A mai Kis-Balaton azonban még valódi öble a Balatonnak. 3. A Kis-Balaton átalakulása a Balaton vízszintszabályozása következtében A Balaton Ny-i öblének Kis-Balatonná válásában, majd ennek rohamos megszűnésében döntő szerepe van a Balaton vízszintszabályozásának (kezdetben kizárólag vízszintcsökkentésnek!) A folyamatok megértéséhez az alábbiakban vázoljuk a vízszintszabályzás történetét. A 19. század első évtizedeiben alakult Nádor Csatorna Társulat munkálatai hatására már 1820-21-től mintegy 1 m-t csökkent a Balaton átlagos vízszintje. Bár a levezető művek elégtelenek, a beavatkozások és a 30-as évek szárazságának együttes hatására a vízszintsüllyedés tartósnak bizonyul. A száraz periódus megszűnésével az elért eredmények legalább részbeni megőrzésére további munkákra volt szükség. Az erre a célra alakított Balaton Anyavízszabályzó Társulat - elsősorban a Sió malmok megszűntetését szorgalmazta. Ezzel 1847-ben ismét sikerült a Balaton vízszintjét jelentősen csökkenteni. 1858-tól rendkívül alacsony vízszint mellett elkezdődött a Déli Vasút (Budapest-Zágráb-Fiume) építése az új part közelébe került déli turzásokon. Az 1860-61. évi magas vízállás sok helyen megrongálta a vasúti pályát, ezért megépítették az első korszerűnek mondható Sió-zsilipet, amit a tó felől már védtek a turzások eliszaposító hatása ellen. A terv szerint a Balaton vízszintjét a mainál 1 mrel alacsonyabban kellett tartani (a siófoki mérce „0" pontján). A levezető művek kapacitása azonban ismét elégtelen volt, így 1879-ben +187 cm-es vízállás következett be, de katasztrófával fenyegetett a túl alacsonyan megállapított szabályozási vízszint a száraz években is. Az 1866. évi -43 cm-es vízállás hatására elpusztult a halivadék, hatalmas nádtüzek égtek. A kedvezőtlen tapasztalatok alapján 1867-től a Balaton vízszintszabályzását vízkészlet-gazdálkodási alapokra helyezték, azaz a hozzáfolyás, elfolyás, csapadék és a párolgás időben eltérő értékei alapján, vízszintszabályzási tartományokat