Évezredek üzenete a láp világából, 1996

Kelet és Nyugat határán 105 hogy szállásterületük adja a keleti határát annak a nagy kiterjedésű régészeti kultúrának, az ún. Prága(-Korcsak) kultúrának, amely a nyugati szláv törzseket fogta össze. Másik, közvetett forrásunk a 11. században íródott Kijevi Evkönyvek (Povest' vremennyh let). Ebben a kijevi fejedelemséget alkotó törzsek történetének elbeszélésekor a volynjánok őseinek tartott dulebekről a következőket olvashatjuk: „Ebben az időben voltak az óborok (= avarok) is, akik Herakleios császár ellen hadakoztak és majdhogy elfogták. Ezek az óborok hadakoztak a szlovénekkel, és erőszakoskodtak a duleb asszonyokkal, mert utazásain minden obron 5-6 duleb aszonyt fogott a taligája elé és így büszkélkedve húzatta magát... senki sem ellenkezhetett velük, ezért igen elgőgösödtek és az Isten elveszte őket és elhaltak mind Isten haragjától és ma is megvan az orosz közmondás: elvesztek, mint az óborok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen." A fenti történet feltehetően a Method tanítványok hagyományozása révén került a Kijevi Evkönyvekbe. A történet akkor válhatott számukra ismertté, amikor 866ban Method és Konstantin (Cyrill) térítőtestvérek tanítványaikkal Kocel Mosaburg/Zalavár-i udvarába érkeztek, ott hosszabb ideig elidőztek, és a helyiek közül 50 tanítványt vettek maguk mellé, köztük nyilvánvalóan a hajdani du(d)leb foglyok leszármazottjait is. A du(d)lebek avaroktól elszenvedett sanyargatásainak megindító történetét először akkor foglalhatták írásba, amikor a Method tanítványoknak Morvaországból Bulgáriába kellett menekülniük. Itt, a cár udvarában, Preszlavban bővült ki több olyan részlettel, mint a Herakleios császárral 623-ban történt kalanddal, amit Nikephoros patriarcha rövid bizánci történetéből idéztek, vagy az avarok pusztulásáról szóló „orosz közmondással", ami valójában Nikolaos Mystikos konstantinápolyi patriarcha Simeon bolgár cárhoz írott leveléből vett idézet. Ezt a Preszlavban született írást használhatta fel azután forrásként a kijevi krónika ismeretlen szerkesztője. A du(d)lebek avaroktól elszenvedett megpróbáltatásai azonban erősen eltúlzottak. Hasonló történet ismert az ún. Fredegar-krónikából is, melyben a venéd-szlávoknak az avarok ellen Samo frank fegyverkereskedő által vezetett lázadását indokolja ilymódon a krónikás. A Zala völgyében feltárt temetők, mint a Kis-Balaton déli végénél fekvő Zalakomár-Lesvári dűlő, és az északi szélénél fekvő Kehida-Központi Tsz Major lelőhelyeken kiásott sírok, továbbá a távolabbi Pókaszepetk temetője azt mutatják, hogy az itt megtelepült szlávok és avarok közösen nyitották meg és használták a temetőket, bár mindegyik ethnikum megőrizte szokásait és hagyományait: a szlávok elhamvasztották, míg az avarok korhasztották, „csontvázasán", koporsóban temették el halottaikat. A régészeti hagyaték jellemzői A hamvasztásos sírok a temetőkben külön csoportot alkottak, többnyire a csontvázas sírok területének szélén találhatók meg. A hamvakat többféleképpen hantolták el: 1. urnában, amit néha egy másik edény aljával fedtek le, 2. kisméretű, négyszögletes gödörben, 3. a csontvázas sírokéval azonos méretű gödörben, 4. a hamvakat urnában vagy anélkül egy kupacban helyezték a korhasztva, csontvázasán eltemetett sírgödrébe a csontváz mellé, 5. végül ritkán csak részlegesen hamvasztották el a halottat, így az el nem hamvadt részek mellett a halott égett csontmaradványai a sírgödörbe kerültek (Pókaszepetk). Az elhunytat felöltöztetve, ékszereivel és viseleti tárgyaival együtt helyezhették a máglyára, erre utal, hogy az égett csontok közül összeégett gyöngyök, bronz csat, vagy a túlvilági útra adott élelmet tartalmazó edény cserepei kerültek elő (Zalakomár), de előfordult, hogy a viseleti tárgyat vagy ékszert utóbb tették a halott hamvai mellé (Zalakomár, Kehida). A korhasztásos, „csontvázas" sírok mindegyik temetőben Ny-K (ritkábban K-Ny) tájolásúak. E közösségek legelőkelőbb, fegyveres, katonáskodó rétegének sírjainál gyakori, hogy az elhunyt lovát (ritkán: lovait) is eltemették, néha vele azonos sírgödörben, gyakrabban azonban külön gödörben, amelyet a harcos sírjának tengelyében, a lábvégben ástak meg. Általában az egész lovat eltemették, néha azonban nyúzott lovat (Zalakomár) tettek a sírgödörbe; a lábakat és a fejet a bőrben hagyva kitömték a lovat, amit azután a teljes lóhoz hasonlóan felszerszámozva, zablával, kengyelekkel, hevedercsattal temettek el. Feltűnő, hogy többször a zablát nem tették a ló pofájába, miként az is, hogy néhány kivételtől (Pókaszepetk) eltekintve a lószerszám szíjazatát - az általános avar szokással ellentétben - nem díszítették fém véretekkel. Igen jellegzetes, csak erre a vidékre jellemző szokás az, hogy a hasára fektetett ló farára egy agyagedényt tettek pedig a harcos mellett ugyancsak ott volt a túlvilági útra adott élelmet tartalmazó edény vagy a dongás, vaspántos favödröcske. A harcosok leggyakoribb fegyvere a lándzsa vagy kopja, de nem ritka a kard vagy szablya sem. Az íj maradványait csak akkor találjuk meg, ha a merevítőket csontból faragták ki, vas nyílhegyeket azonban majd' minden sírban fellelhetünk, sokszor többet is egy csomóban (kéregtegezbe rakva?). Némely sírba harci baltát vagy vas pajzsdudorral ellátott, bőrrel bevont fapajzsot is helyeztek (Pókaszepetk). A sírok fegyvermellékletei alapján szinte megelevenedik előttünk az az avar harcos, akit így írt le Maurikios császár (582-602) Strategikon című művében: „Fegyverzetük bőrvért, kard, íj és kopja s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert viselnek,