Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

Ugyanígy bántak a velünk együtt kiszabadult fogolytársainkkal. Igaz, ez másképp nem is lehetett, mert az ajtókat leólmozták. Kimenésről szó sem lehetett. Nem hiszem azonban, hogy valaki is kikívánkozott volna francia területen. Ki-kitekintgettünk az ablakon, nem is azért talán, hogy gyönyörködjünk a szép tájban, de hogy megállapítsuk, hol is vagyunk már, közeledünk-e a határhoz. A várva-várt Svájchoz, ahol a szabadság vár reánk!? Pedig ott sem voltunk még szabadok, mert mindjárt Genfbe való megérkezésünkkor a svájci hatóság kezébe kerültünk, átvettek bennünket és vittek az állomáshoz közel fekvő vendéglőbe, ebédelni. Minden család kapott egy külön kis asztalt, kétféle könnyű ételt, ami még hasonlított a chartreusihez, a különbség az volt, hogy tisztább volt minden és ki is szolgáltak bennünket. Azután rendőrök kísértek el bennünket csoportosan a városon végig oda, ahol estig meghúzhatta magát ez a különös, sokféle nemzetiségű társaság. A vöröskereszt egylet helyiségeibe vittek, ahol úri dámák szólítottak meg bennünket és felajánlottak sokmindent. Igen kedvesek voltak. A szegényebbeknek fehérneműt és ruhát adtak. Nikolovius úrnak, Goethe 75 éves unokájának a sebeit is kimosták. Józsi bácsi miatt pedig az egész ház mozgott, elnök, alelnök, titkár, konzulok, doktorok. Roussyék ismerősei dolgoztak azon, hogy — főleg miattam, akinek Svájcot nem volt tanácsos elhagyni — Józsi bácsiék is ottmaradhassanak. Ez úgy estefelé keservesen, sok akadály leküzdésével, végre sikerült. Különösen a genfi osztrák-magyar konzulátusnak köszönhettünk sokat. Józsi bácsi régi barátjának — Révai Ödönnek — leánya, aki ott volt a követségen titkárnői minőségben, szintén segítségünkre volt. Egy hónapra szóló lakásengedélyt állítottak ki, rohantunk is a vasúthoz, hogy elérjük még este 7 óra előtt a Vevey-i vonatot. Közben tudattuk Roussyékkal La Tour de Peilz-ben a sikeres megoldást és azt, hogy jövünk, vacsorán már velük leszünk. Rövid egy órai utazás után meg is érkeztünk. Autó várt ránk, meg egy inas. Milyenek voltunk a hosszú és izgalmas utazás után? Fáradtan, kormosán, félig meggörnyedve érkeztünk. A háziasszony már gondoskodott tisztálkodásunkról. A gyönyörű, tizenkét szobás villa mindkét emeletén meleg fürdő várt reánk! Örömünknek határa nem volt — ismét fehér abroszt láthattunk, szép porcelánt, kristálypoharakat, pezsgő italt! Remegő kézzel, izgatottan láttunk az evéshez. Ez már sok volt a jóból! Hamarosan észre is vettük, hogy túl sokat beszélünk és eszünk. Azt sem tudtuk, kinek feleljünk a kérdések özönére. Boldogok voltunk jó barátainknál! Mindenki: a háziúr, a felesége, leánya és fia egyaránt bájosak és szeretetre méltóak voltak. Belátták, hogy mi fáradt emberek vagyunk és nem bírjuk az ő nagyszabású házuk szokásait, így hát elszállásoltak a közelben Veveyben egy nyugalmas, igen jó szállodában, a tó partján lévő Hotel d'Angleterrebe addig, amíg ki nem pihenjük magunkat. Éljünk csak békében, nem fog bennünket háborgatni senki, itt-ott ők majd eljönnek a szállóba, vacsorára és egy kis muzsikára. Hogy meg ne akadjunk egyébként sem — tudták, hogy pénzünk fogytán van —, egy kis apró zsebpénzzel is megterhelték Józsi bácsit, amely terhet azonban ő egészen könnyen el tudott viselni. Nagyon jó volt ez kisebb kirándulásokra Montreux-be, Territetbe, a Rhone völgyébe és a délutáni elmaradhatatlan teákra a Théa Room Indiana-ban, ahol kitűnő kvartett játszott és ahol Józsi bácsi szorgalmasan rajzolgatott irkájába. Roussyné úgy látszik, megkedvelt engem. Gondja volt rá, hogy jól töltsem napjaimat. így megérkezésünk után pár nappal telefonált, hogy jöjjek el és kísérjem el őt szabónőjéhez Montreuxbe, ahol próbára várják. Természetesen örömmel mentem! Minden utunkra autóval mentünk. Három is volt nekik és mindenki azon közlekedett. Mikor a próbának vége lett, Roussyné arra kérte a varrónőt, hogy vegyen rólam mértéket. Csodálkozó