Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

salják, ha véletlenül felismerik, ami érthető is, mert ekkor volt a legnagyobb felfortyanás és zűrzavar az országban. Mindenkit kémnek tartottak, ha nem volt francia. Az idegent gyanúba vették, hiszen oly sok igazi kémet fogtak el! Pedig úgy Józsi bácsi, mint Lazarine néni mindig szerették a franciákat, ami Lazarine néninél egészen természetes is, de ami Józsi bácsinál sem természetellenes, hiszen tudott dolog, hogy sok éven át köztük élt Párizsban. Velük küszködött az élet nehézségein kívül a művészetért és így éppen nem csodálható az sem, hogy lelkevilága feléjük húzott. Végre is, ott érzi az ember magát leginkább jól és otthon, ahol megértik. Józsi bácsi Maconban se igen akarta, hogy észrevegyék. Hogy foglalkozzanak vele. Amiért is sok minden turpisságot kellett alkalmaznia. így ruha dolgában igyekezett megtéveszteni az embereket, akik bizony ebben a forrongó háborús időben nemigen nagyon kellemesek az idegenekkel szemben. Hát még az ellenséges nemzet fiával! Minduntalan változtatott külső megjelenésén. Előszöris haját rövidre vágatta, hozzávaló utazósapkát vett, amit a franciák, különösen a munkások szoktak viselni. Azután beszerzett egy nagyon szokásba vett, Magyarországon "malaclopónak" nevezett, ujjnélküli gallért, amelyet ha még olyan meleg volt is, utcán vagy kocsmában, ahová jártunk és ettünk, nap-nap után — soha nem vetett le. Mindig azt mondta, hogy inkább megfullad a hőségtől, minthogy levegye. Még mindig attól félt, hogy felismerik és bántalmazni fogják. Természetesen ő is, mint a struccmadár, eldugta a fejét — ahogy tudta —, sohasem nézett az emberek felé, amivel főleg azt akarta elérni, hogy ne közeledjenek hozzá, beszélgetésbe ne kezdjenek a háborúról. S amikor még mindig nem látszott elégségesnek az átalakulás, egy bő, igazán francia bársony ácsnadrágot is vett, amihez már más nem kellett, hogy teljes legyen az öltözet, mint egy munkás fekete kabát. így már félig-meddig biztonságban érezte magát és bátrabban ment azokba az utcákba, ahol például estefelé a katonaság, a nép, úgyszólván mindenki a Figaro háborús hírei előtt hemzsegett a Rue de Pont-Ъап. De mi sem különösebb a sorstól, mint hogy amikor így be voltunk már biztosítva — három és fél hónapi aggodalmas, már többé-kevésbé — megszokott életünknek véget vetett a prefektura. Kijelentette, hogy Le Puy-be kell mennünk, ahol szuronyos, katonai felügyelet alatt, sok más odainternált emberrel kell majd megosztani az életet. Ekkor nem tudtuk, mi vár reánk a valóságban, hová viszik Józsi bácsit és hogy mi egyáltalán vele maradhatunk-e? Végre az elindulás napja is elkövetkezett. Vittek bennünket. Mielőtt kimentünk volna az állomásra, a szállodánk tulajdonosai, a Marguin házaspár, akik mindig kedvesek, előzékenyek voltak hozzánk, egy üveg jó maconi bort kínáltak, amit együtt koccintva elfogyasztottunk. Jó utazást és kellemesebb napokat kívántak nekünk. Harmadosztályú kocsin utaztunk. Négy katona és egy úr volt abban a kupéban, amelybe begyömöszöltek bennünket a csendőrök. A két csendőr, aki vezetett bennünket, tréfásan bejelentette a szakasz utasainak, hogy hadifoglyokat tesznek melléjük, nincs-e kifogásuk ellene? Mind a négy katona udvariasan felajánlotta a helyét és állva maradt. Én kettő-kettő közé kerültem és majdnem egész úton beszélgettem velük. Elmondtam az egész esetünket. Nagyon érdekelte őket és sajnáltak bennünket, ők is elmondták harctéri élményeiket és hogy Lotharingiában sebesültek meg. Józsi bácsi is beszédesebb volt már, mint amikor Issy-Г Éveque-ből Maconba mentünk. Egész úton tréfáltak velünk a csendőrök és katonák. Nem is látszottunk olyanoknak, mint akiket koncentrációs táborba visznek. Lyonba körülbelül 10 óra felé érkeztünk, elváltunk útitársa-