Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

gának kulisszái. Ha játékos képzelettel felvonultathatnánk e világ panoptikumának főszereplőit, olyan közvetlen megnevezésűeket látnánk, mint a Papa, Mama, Ödön, Piacsek bácsi, Lazarine, Anella, Lajos öcsém stb. Rippl-Rónai kaposvári festményeit nézve, címeiket elolvasva, hasonlatos a benyomás a családi fényképalbum lapozgatásához. Minek köszönhetik a festmények szereplői azt a megtisztelő figyelmet, hogy részesei lettek a magyar festészet megújulásának? A millenium szellemisége még elvárta volna, hogy történelmi hősök, szívet dobogtató hazafiak vagy szentek legyenek, mint a számbavehető festmények modelljeihez illő tulajdonságot. Ezzel szemben Rippl-Rónai művészetében a feudális rendektől elfordult polgári világ kapott létjogosultságot. A kövezetlen utcájú XIX. századvégi Kaposvár szerény, de tisztes polgárai oly szorosan összenőttek a Párizsban élő művészfiúkkal, hogy fájó honvágyat, hiányérzetet okoztak számára a lassan növekvő sikerek és boldogulások közepette is. Voltak életében regénybe illő fordulatok, mint amilyen a Munkácsy pártfogásába való kerülése. Ám mértéktartó módon, a kalandvágy erkölcsi felügyeletével kereste a művészi megvalósulás útját. Alkalmas körülmények között és megfelelő időzítéssel lépett előre gyökeres szemléletváltó, stílusteremtő erővel és tehetséggel. A sorsfordító esemény úgy történt, hogy miután Munkácsy köréhez tartozva megismerkedett előkelő személyekkel, gyűjtőkkel, kritikusokkal, először úgy érezte, megtalálta a szerencséjét. Csak ügyesen kell élni a kínálkozó lehetőséggel. Ezügyben Munkácsy jóakaratúan segítette. Csakhamar ráeszmélt, hogy mi az ára a felcsillant jólétnek. — Meggyőződés nélkül kell festeni, a kegyes főúri megrendelők óhaját, ízlését szolgamód kell kiszolgálni. Rippl csak két évig bírta ezt csinálni. Kétlaki életet élt. Munkácsy fényes pénteki estélyein frakkban feszengett, de nehezen fizetett hónapos szobában lakott kedvesével. Önfeledten sétálgattak a Párizs kültelkein rendezett vásárokon, kiállításokon. Ennek során megismert francia és egyéb nemzetiségű művészifjak vonzották inkább. A vidám együttlétre alkalmilag szerveződött művésztársaságokból támadtak a múlt század második felének évtizedeiben a művészetet megújító mozgalmak. Vajon miért nem társult Rippl Münchenben Hollósy Simon lelkes művésztársaságába, ha a művészet modern útjai izgatták? Ezt a körülményt talányos elhallgatásba burkolja a művész. Valami más dologgal lehetett ott elfoglalva. Anella emlékezéseiből kiderül majd, Münchenben is volt egy élettársa. Könnyen meglehet, hogy a születendő gyermeke előli menekvés mozdította elő a Párizsba történő vándorlását. Amikor szűkös művészéletét megosztotta egy francia lánnyal, majd később egy, a Ripplhez hasonlóan tartózkodó magatartású skót festő fiatalemberrel, bizonyára csak átmeneti útitársakat látott bennük. Ugyanis az akkori megnyilvánulásaiból kitetszik, hogy kettejükkel szemben nem érzett akkora felelősséget, mint az otthoniakkal. Sokáig titkolta szülei előtt intim kapcsolatát. A Lazarine-nal való 1888. óta tartó együttélésből csak 1906ban lett házasság. Lazarine komoly, értékes társa volt Ripplnek. A szerető gondoskodáson túl a művészi alkotómunkában is nagy szerepet vállalt. A Rippl-Rónai tervezte falikárpitokat Lazarine kivitelezte művészi hímzéssel. Sőt, amit Rippl-Rónai sohasem említett, Lazarine húga, Claudine is komoly részt vállalt a hímzés hosszadalmas, aprólékos munkálataiból. A Hímző nők című festményen (tévesen: Szövőnők) Lazarine és Claudine hajolnak rá a hímzőkeretre. A falikárpit a franciák közkedvelt műfaja volt. Az ötlet, hogy Rippl ezzel foglalkozzék, Mailloltól, a másik nagy baráttól származik. Lazarine szuverén személyiségének érzékeny tisztaságáról vallanak azok a klasszikus francia