Horváth János: Rippl-Rónai emlékkönyv, 1995

kissé hajlított orrú férfi képére, akiről akkor még csak annyit tudtam, hogy művész és Tante Lazarine férje, és akiről nem sejthettem még akkor, hogy valamikor oly közel fog állni hozzám. A másik fénykép Lazarine nagynénémet ábrázolta, aki mint fiatalasszony, ha nem is kimondottan szép, de csinos, megnyerő valaki volt. Kedves volt az arca és egész lénye szimpatikus. 1908 tavaszán Édesanyám, aki már hosszabb ideje gyengélkedett — súlyosan megbetegedett és a nyár folyamán, már maga is világosan látván meggyógyulásának kilátástalanságát, egyik nap leültetett engem az asztalhoz és egy képes levelezőlapon a következő sorokat íratta velem: Szeretett Tante! Édesmamánk nincsen jobban, ellenkezőleg. Ha meg találna halni, úgy eljössz érettünk? Csókold meg helyettünk a nagybácsit, szeretettel csókol húgod, Annette Paris. Itt meg kell említenem, hogy Édesanyám testvérnénje volt Rippl-Rónainénak, aki 1866-ban szülőfalumban, Issy-1'Evequeben született. E burgundiai kisközséget Józsi bácsi is szépnek, érdekesnek tartotta, sok régi épületével, öreg vártornyával, bástyafalaival és a XII. században épült omladozó, román stílű, egyetlen római katholikus templomával. Nem tudom, levelemre mi volt a válasz — gyerek voltam még és már túl sok idő telt el azóta, hogy ilyen részletekre emlékezhetnék. Szegény jó anyám egyre betegebb lett, és a tél elején meg is halt. Népes család volt a miénk, akárcsak nagyszüleimé, nálunk hét gyerek volt; én voltam a legfiatalabbik, nagyszüleimnek anyámon és Lazarine nénin kívül még egy leánya, Claudine és három fia volt. Anyám halála idején csak ketten voltunk a háznál — Joséphine nőrévem és én — a többi testvérem már mind elszéledt — ki erre, ki arra. Joséphinet is nemsokára, tán már a temetés után, magával vitte egy unokatestvérünk és így egyedül maradtam elkeseredett és kétségbeesett jó apámmal. Egészen addig, amíg 1910. márciusának utolsó napjaiban el nem jöttek értem Józsi bácsiék. Édesanyám egyik barátnője, aki szomszédnőnk volt, gondozott engem addig. Mielőtt ennek történetét elmondanám, pár sorban szeretném Lazarine portréját kiegészíteni, amelyet már a fényképével kapcsolatban felvázoltam. Amikor én 1910-ben megismertem, tehát 44 éves korában, mutatós, jó alakú, bár kissé telt idomú nő volt — az akkori divat szerint öltözködött. Rendszerint Párizsból kapta ruháit, kalapjait. Semmi bohémeskedés nem volt magatartásában — szerintem Józsi bácsi is csak inkább a külsőségekben volt annak mondható —: végtelen jószívű, szerény teremtés volt és adakozó. Ennek illusztrálására megemlítem, hogy szüleimnek évente többször is küldött pénzt, de azt kívánta és minden esetben hangsúlyozottan kérte, hogy a küldemények titokban maradjanak. Bernáth Aurél barátunk önéletrajzában legfeljebb a késői Lazarinere találó jellemrajzot adott. Ha ismerte volna őt korábban, bizonyára az akkori tulajdonságait is figyelembe vette volna. Kétségtelen azonban, hogy Lazarine nagynéném öreg korára — később leírandó okokból — erősen megváltozott. Eljövetelemnek körülményeiről nemigen tudok érdemeset mondani. Úgy gondolom, hogy Józsi bácsi szüleinek elhalálozása volt az oka annak, hogy csak két évvel Édesanyám halála után jöttek el értem. Már 1906-ban, anyai nagyanyám elhunyta után, Lazarine néni, aki eljött édesanyjának temetésére, már el szeretett volna hozni magával Magyarországra, de akkor Édesanyám, akinek — miután legkisebb gyermeke voltam és így a kedvence — nem tudott tőlem megválni. Valószínűleg akkor jöhetett szóba köztük, hogy az ő halála esetén Lazarine néni gondjaira leszek bízva. Sajnos, ez a lehetőség hamarosan bekövetkezett. 1907-