ART műhelysarok: Weeber Klára szobrászművész és Szabados János festőművész kiállítása, 1993
A 70-es évek eleje érdekes fordulatot hoz Weeber Klára művészetében. Újabb alkotásain az archaizáló tendenciák felerősödnek: motívumként egyre gyakrabban jelennek meg az ókori • frontalitás elvét felhasználó, tartalomban is megújuló asszony-alakok. Magányosan állnak, és mozdulatlan-némán szembesülnek egy, talán tragikus, talán boldog emlékezetű múlttal, melynek nyomait testükön, ruházatukon viselik. Figyelemreméltó mozzanat a női fejek "kopaszsága": az arcok az ősi archa' izmus erejével képesek hatni. Weeber Klárának már a sorozat legelső műveiben sikerült az emberábrázolás olyan fokát megragadni, emely általánosító törekvésében nem rendelkezik semmiféle egyéni karakterizálással, mégis nagyon élő, nagyon szuggesztív hatással bír. A test archaikus tömörsége kultikus jelleget ad az alakoknak, és a ruházat hol domborított, hol lenyomatként vagy aplikációként alkalmazott díszítése szintén a stilizálás, a mágikus és kultikus "felöltözöttség" irányába viszi a műalkotás szellemi dimenzióit. (Ünneplő, 1973., Ünnep 1975.) Az archaizálásnak egyfajta szabadabb felhasználása figyelhető meg a Csend с kis szobron (1973), amely egy architektonikus elemmel egészíti ki a figurát. Hasonlóan architektonikus motívum, az árkádív szerepel a Bartók pályázatra készített Judit c. kisplasztikán. A Kékszakálú herceg vára hét kinyitott kapuja az időt szimbolizálja anélkül, hogy a kompozícióban az epikus tartalmak erősödnének fel. A művésznő a 70-es évek elején a jobbára bronzból készült alkotások mellett egyre gyakrabban nyúl a fához is. Ez utóbbi anyag és az általa megnyitott másféle alakítási lehetőségek alapvető változást hoznak művészetében. A fa, mint a paraszti használati eszközök és néprajzi tárgyak világának alapanyaga, nagy horderejű inspirálóerő volt Weeber Klára számára. Már a bronzplasztikákban is megnyilvánuló archaizáló érdeklődése természetszerűleg fordul a magyar népművészetben szereplő kopjafák és fejfák irányába. Ez a motívum szinte ősmag számára, amelyből sokfelé lehet elindulni. Az új korszak első alkotása, amely az önmagáratalálás pillanatát is jelenti Weeber Klára művészetében, az Öröm a faplasztika (1973). Szembetűnő, hogy a művésznő nem folytatja azt a tradíciót, amely a fejfák képzetéhez a gyász és a szomorúság képzettársításai révén társul. Ellenkezőleg, legújabb művei éltető melegséget, életörömet fejeznek ki. Általuk Weeber Klára a vitális archaizmus egy sajátos formáját találta meg anélkül, hogy akár Borsos Miklós klasszicizáló absztrakcióját, akár Henry Moore szürreális elemekkel társuló plasztikai világát követte volna. A magyar népművészet és folklór közös eredetű formavilágából teremt maga számára meglepő asszociáció-gazdagsággal egészen különböző tartalmú figurákat: így válik a kopjafa az egyik variációjában akár az Eltaposott hangyák emlékművévé, akár a Pásztordal variációvá (1973). Az 1976-os Bábú archaizmusa mellbevágó: nem egyszerűen egy gyermekjáték, hanem rítustárgy is lehet. Hosonló pogány jellegű szobrokkal, mint például a kis szarvacs-kákkal feldíszített Fiú. Az ördög megkísértése persze ebben az esetben nem démo-nikusan, inkább megbocsátó csíntalanság képzetében, a gyermekkori kísértések szintjén értelmezendő. Weeber Klára kis fiókái eredendően pogányok és bűntudat nélküliek: a bájos kis lények szarvas-füles vidámsága, mosolya fejezi ki ezt legjob-ban. Humora szeretetteljesen uralja az egész, általa teremtett plasztikai világot a maga félig komoly, félig tréfálkozó módján. (Panka-kút, 1985)
