Horváth János: Kunffy Lajos, 1993

előzte meg: nádfedeles parasztház előtt felravatalozott kicsiny koporsóra gyászruhás anya borul. A kép jobb és bal oldalára széthúzva egy-egy kisebb csoportban a szűk körű család, illetve a szertartást végző pap és kántor karakterizált alakjai állanak. Az aratás nagy munkaidején történik az eset, ezért olyan kevés a kép szereplője. A ház fehér faláról visszaverődő nyári napfény egyes alakok tömbszerűségét hangsúlyozza. A fejét meghajtó apa alakját a veranda félköríve emeli ki és kapcsolja eggyé a gyászolókkal. A kiemelkedő mű a magyar nagybányai plein air festők első sorába is beillenék. Egyöntetű, friss fakturális megoldásához a Franciaországból már végleg visszaköltözött Rippl-Rónai adott tanácsokat. — Ez a kép „egyszerrefestese", azaz a színek intenzitását megtörő utólagos javítást mellőző törekvés volt. Kunffynál nyaranta sok más művészkolléga is vendégeskedett. Sok jó képet festett ott Rippl-Rónai, Iványi-Grünwald Béla, Szlányi Lajos, Edvi-lllés Aladár. Kunffy ekkor még minden ősszel visszatért Párizsba, magával szállítva a nyári évad művészi termését, rendszerint egy-egy nagyobb kompozíciót is. Ilyenek a „Bivalyfogat" (1908), „Vasárnapi beszélgetés" (1909), „Tanácskozó cigányok" (1910), „Aratóünnep" (1909), „Somogytúri lakodalom" (1910). A francia mesterek és barátok a szalon kiállításain látva e képeket, dicsérték lokális sajátságukat és kompozíciójukat. Az volt a kifogásuk, hogy Kunffy buzgalmából „túlfesti", túlrészletezi őket, kivétel ez alól a „Somogytúri tiszteletes" (1905) és a „Gyermektemetés" (1907). Utazásai során kis deszkalapokra vázlatokat készített. Ezek festői erényeit dicsérték a legmagasabbra Párizsban. A motívumok összefogott nagyvonalúsága, a színek könnyedsége ez esetben találkozott a francia ízléssel. A nagyméretű festmények megalkotása érdekében Kunffy 1909-ben műtermet építtetett Somogytúron. A tágas, félig magyaros, félig görögös oszlopú, timpanonos épületet ő maga tervezte. Az otthoni birtokgazdálkodás és fiának magyar szellemű nevelése miatt települt haza Párizsból. Ezt megelőzően 1913-ban egy nagy gyűjteményes kiállítást rendezett a Georges Petit Galériában. A 144 képet felsoroló katalógusának borítójára jellemzésül egy cigánykép fotója került. A katalógust Leopold Honoré, a kiváló francia műbíráló a következő előszóval vezette be: „Bizonyos ízlésbeli és érzelmi közösség, különböző emlékek, már régtől fogva közel hozták egymáshoz Magyarországot és Franciaországot, és ez a kölcsönös rokonszenvből fakadó közeledés szinte a tradíció vonzóerejét gyakorolja a művészekre. Ezt a tradíciót Munkácsy és kívüle még mennyi más ápolta már — tehát Kunffy Lajos sem vonhatta ki magát alóla. Annak a francia kedélynek és szellemnek hatása alatt, melyet a mi művészeink oly pazarul ontanak, Kunffy Lajos sem habozott, hogy ennek alaposabb megismerése végett Párizsba költözzék, és mint Benjamin Constant és Paul Laurens tanítványa folytassa és fejezze be tanulmányait. Ez idő óta, immár tizenöt éve a Société Nationale des Beaux Arts szalonjában állítja ki műveit, és amit a fiatal magyar mester ma a párizsi műértők bírálata alá bocsájt, az termékeny munkásságának gyümölcse: egy szép és vibrálóan változatos kiállítás, amelyben nincs semmi banális, semmi felszínes, és amely épp a maga idejében érkezett. Párizs boulevard-jai, bármily vonzóak is, nem terelték el Kunffyt a maga művészetétől. A párizsi élet lázas sodrában is megőrzi nyugalmát azt a melancholikus vonást, mely a magyar természetet jellemzi, és főleg sohasem veszti szem elől szülőföldjét.