Aradi V. István: Tornay Ednre András szobrászművész, 1989

ELŐSZÓ Napjainknak, a nyolcvanas évek végének szobrászatét nem egy-egy meghatározó irányzat, hanem a stíluson túli, enyhén manierisztikus szemlélet jellemzi, mely sokban hasonlít az előző, a boldog békeidők századvégének életérzéséhez, csakhogy ennek a mostaninak a távlatai behatároltabbak. Ennek ellenére nagyon sokszínű szobrászatunk: egyaránt jellemzik az újhullámos, geometrikus-neogeós, a népi tárgykultúra és a posztdada formáit alkotásaikba építő, valamint a bioartos - Samu Géza, Huber András - művészek munkái. Szellemiségük és anyaghasználatuk alapján ez utóbbi jellegzetesen hazai művészeti karakterű alkotásokkal rokoníthatók leginkább Tornay Endre András kompozíciói. De csak szellemiségükben, mert megmunkálás- és komponálásmódjukban, formaképzésükkel sajátos, egyéni kifejezésmódot sikerült teremtenie alkotójuknak. Tornay plasztikái és érmei a 70-es évek végétől lettek igazán ismertek Magyarországon. Azért hangsúlyozom, hogy Magyarországon, mert a szobrász Erdélyből érkezett az előző évtized közepén, még a jelenlegi nagy emigrációs hullám előtt, és telepedett le Balassagyarmaton (1976), majd onnan költözött 1982-ben mostani lakóhelyére, Kőszegre. A stíluskeresés közben született korai, naturális-expresszív bronzai - Önarckép, 1970 - után leli meg és teljesíti ki a maga motívumát, a stilizált szívábrázolásokra emlékeztető, hullámvonalat idéző alakzatot, melyből egyenessel elmetszve éppen úgy alakítható nonfiguratív forma, mint hosszában nyújtva, fejjel ellátva álló figura. E motívum, illetve ennek lapos posztamensre helyezett variációi képezik szobrászi nyelvének alapszókincsét. E kifejezetten egyéni plasztikai elemek mellett természetesen más - ácsolt tetőszerkezetekre, kerítésekre, fejfákra, keresztre emlékeztető - formák is jellemzik munkáit. (Ezek azonban nem díszes, népművészeti motívumokkal téliek, mint például a székelykapuk, hanem a népi építészet konstruktív-funkcionális alakzatai.) A szobrász - kivéve jelentős éremművészeti tevékenységét - az utóbbi tíz évben főleg fával dolgozik, esetleg ezt kombinálja különböző fém - leggyakrabban ólom - anyagokkal. Mivel zömmel fából készíti kisplasztikáit, és minthogy azok az archaikus népi építészeti elemeket is idézik, művészetét gyakran szokták együtt emlegetni Samu Gézáéval. Ez az összehasonlítás - azon túl, hogy generációs társak - csak munkáik karakterére áll, de formaalakításuk, anyagmegmunkálásuk már merőben különböző. Samunak a hetvenes években készült, a paraszti használati tárgyak formavilágából kiinduló szobrai rokoníthatók leginkább Tornayéval. Ezek igen rusztikusak, jól látszanak rajtuk a véső vagy a szekercenyomok. Tornay alkotásainak felülete ezzel szemben gondosan megmunkált, lecsiszolt, sima. Formái tömbszerűek, kerekdedek, elvontak. S bár kompozíciói eltérnek a klasszikus körplasztikáktól - hiszen számos elemből épülnek fel - anyagmegmunkálásuk igényessége, arányrendjük révén valahol mégis köthetők ezekhez. Szigorúan komponáltak, nem utalnak direktül a hétköznapi tárgyakra, mint a pop-art szobrok (illetve Samu említett munkái), és nem olyan esetlegesek, mint az object trouvé-k. Tornay Endre András eddigi, bő tizenötéves munkásságának az eredményeit szemlélve a nézőt méltán nyűgözi le művészetének következetessége. A maga kiötölte motívumokból építi fel számtalan alakban kompozícióit, melyek az alapformák hasonlósága ellenére mindig mások és mások. Legújabb szobraiból vissza lehet következtetni a koraiakra és az első darabok is magukban hordozzák a legfrissebbek formavilágát, mondandóját, kerek egész tehát pályája. A hevenes évek elején elsősorban bronzzal dolgozik (Önarckép, 1970, Könyöklő, 1973). E karakteres, de még hagyományos, a látvány redukciójából született kisbronzai után Kőszegre költözése idején kezdi el készíteni redukált formájú, emblematikus faszobrait. A kritika is ekkor fedezi fel igazán művészetét. Ezen időszak kisplasztikái közül meg kell említenünk - mert munkásságának kulcsdarabjai - a Menyasszony (1980), illetve a Lovas (1981) címűt. Ez utóbbi, fa és ólom kombinációjával készült művét a szimbolikus, sűrített formák, a fa tulajdonságainak^ a-szálak, az erezettség - kiemelése jellemzik. A téma bemutatása nem narratív, a szobor nem naturális, tisztán plasztikai és szimbolikus elemekből építkezik. A „ló" törzse téglalap alakú, élére állított, felső ré1 szén lekerekített fahasáb, ebből nyúlik ki a ló „feje", a csapokkal megerősített, tarajjal, „sörény-