Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

3. Az emigráció kezdetén keletkezett müvei Gábor Andor 1920. januárjában Bécsbe érkezik. Az emigráció mindenképpen újat hoz munkásságába, bár ottani tevékenysége szervesen kapcsolódik a korábbiakhoz. Bécsben és később Párizsban főképp publicisztikai munkát végez, köztük legnagyobb számban polémiákat, szatirikus prózát és pamfletteket találunk. Ezidőben valamennyi írása külföldi emigráns lapokban jelenik meg (Bécsi Magyar Újság, Proletár, Párizsi Magyar Munkás, Kanadai Magyar Munkás, Új Előre stb.). Ritkábban találunk művei között novellát (Fenyőháza, Iskolám a Zerge); egyfelvonásos színdarabot a magyarországi internáló táborok életéből,

s megpróbálkozik a bécsi kabaréban is. A húszas évek elején lírai költészete új virágzásnak indul. Témái: az 1919-es magyarországi események, a forradalom bukása feletti keserűség, a bujdosás sok nehéz élménye. A versek másik csoportja arról vall, mi is történik e korban Magyarországon a proletárokkal. Három kötetet ad ki három esztendő alatt: Az én hazám (1920), Világomlás (1922), Mert szégyen élni és nem kiáltani (1923). M első kötetből lírai mélységével kiemelkedik Az én hazam című fájdalmas elégia, s a Tiszt urak, a sorozat legélesebb szatírája. Az otthoni írók magatartása indítja a nagy drámaiságú Über allen Gipfeln с. vers megírására, mely az írástudók felelősségét emeli ki nagy felindulással. "Ti nem daloltok, nem! Ti csak pihegtek, madárfiókák vércsekarmokon, ó jaj, nem is sokára már tinektek örökre csend ül minden ormokon !" (Über allen Gipfeln). 33