Laczkó András: Gábor Andor emlékezete, 1986

országra. Engem magyar dalocskákra kezdett tanítgatni: Boci, boci tarka, se füle se farka - énekeltük kettecskén. Végre elérkezett a nagy nap, 1945. május 9.-e, a győzelem napja. Nagyon izgatottak voltunk mi, gyerekek, és a szovjet katonákkal együtt lépkedve vártuk a nagy tapsolást, újjongást. Ajkunkra fagytak a kurjongató szavak, mindenki némán, szinte keserűen, szemrehányóan nézett rájuk. A Vörös téren nagyobb volt a vigalom, de az egyik háznál a falnak dőlve egy asszony keservesen zokogott. Nagyapám egyedül indult neki Budapestnek, mi csak júliusban követtük. Nagymamám csomagolta nagyapám könyveit. Mint minden mást, ezt is adaadóan, gondosan csinálta, és magyarázta nekem, hogy ezekre nagyon kell vigyázni, mert Bandicska és ő már két nagy könyvtárat vesztettek el. 1945 forró, romoktól poros júliusában érkeztünk Budapestre. Ilyen rekkenő hőségre azóta se tudok visszaemlékezni. Pár napig a New-York-palotában, az akkori Athenaeumban szálltunk meg nagyapámnál. Illés Béla gyakran jött beszélgetni, jókedvűen, nagyokat szippantgatva pipájából. Hamarosan nagyanyám jelentette, hogy költözünk. A Zichy Géza utca 8-ban találtuk magunkat, egy csendes, városligeti kis utca elvarázsolt kastélyra emiékezetető villájának földszinti lakásában. A pincében Újvári bácsi, a Fővárosi Kertészet dolgozója lakott feleségével. A ház verandájának külső sarkán levő kicsi garázsban tartotta nyulait. A kertben egy fához kötve le és föl sétálgatott vagy rángatta kötelét Újvári néni tojáskeltő csirkéje. Az emeleten laktak a háziúrék, Tamási úr, neje és gyerekei, a kedves, magas, nyúlánk, szőke Ferkó és a szép, hul167