Varga Gyula: Textil és bőrhímzések a debreceni Déri múzeumból, 1984

gyapjúhímzések. Ezek legszebb darabjait a Sárközben és az Alföldön találták. A Sárközből ismerjük a miniatűr hímzőművesség olyan csodáit is, mint a fátyolszerű anyagra hímzett parittyafőkötők. A régi pamuthímzéseken általában kevesebb színeket alkalmaztak s csak a XIX. század folyamán terjedtek el a színes gyári hímzőpamutok. Hasonló változások figyelhetők meg a bőrmunkákon is. A régi szűcsremekeken még a rátétes díszítés dominál. Színes bőrrátétekből formálták az ujjak, vállak, az eleje és a hátrész geometrikus-, növényi-, vagy állati motívumait. Később itt is előtérbe került a színes hímzés, melyet nagyon sokszor kombinálnak a rátétes díszítőelemekkel is. (Egyik ilyen szűcsremek a Besztercéről származó női bunda.) Az Alföldön, főként a Hajdúságban és a Kunságban a ködmönöket, kisbundákat mindvégig legtöbbször egyszínű feketével hímezték, de annál bujábban bontakoznak ki az egyes virágkompozíciók, melyek néha a bunda teljes felületét beborítják. A látogató könnyen megfigyelheti, hogy a népi hímzéskultúra fejlődésében is, éppen úgy, mint népművészetünk más ágazataiban, a XIX. század első felében alapvető szemléleti változás történt. így ezen a 1

éren is méltán beszélhetünk „régi" és ,,új stílus"-ról. A két stílusréteg között a váltás a Kárpát-medencében nem egyidőben történt s az egyes kisebb tájakon se egyformán ment végbe. Érdekes, hogy az új stílus jegyei egyes dunántúli források szerint már a XVIII. század végén felbukkannak (pl. a cifraszűr esetében), ugyanakkor a somogyi, rábaközi hímzéseken, veszprémi bőrrátétes ködmönökön a legújabb időkig él a régi stílus. Felvidéken hamarabb, Erdélyben később tör utat az új stílus. Mégis úgy tűnik, a múlt század első fele, a reformkor népies- romantikus szemlélete kedvez először az új stílus kibontakozásának, ami aztán a század végének neoromantikus, eklektikus, szecessziós légkörében érhette el fejlődésének csúcsát. A XX. század jobb ízlésű irányítói már inkább a burjánzások mérséklésére, a régi stílusirányzatok nemes szépsége felé próbálták irányítani a hímző asszonyok és a szűcsök figyelmét. A népi hímzőművesség fejlődése azonban számtalan tényezőtől függött, s ezt próbáljuk kiállításunkon is szemléltetni. Anyagunkat négy fő dialektus-területre tagoltuk s az egyes nagyobb egységeken belül próbáltuk kiemelni a kisebb néprajzi szigetek, főként régiesebb hímzéshagyományait. (Teljességre nem is törekedhettünk, hiszen célunk csupán a Déri Múzeum kincseinek bemutatása.) Bemutatásunkat a Dunántúl néhány jellegzetes tájegységével kezdjük. Régies stílust tükröznek a rábaközi fejkendők, „tilalmi kendők" éppen úgy, mint a különböző piros pamuttal hímzett, főként virágkompozíciós vánkoshéjak, lepedőszélek. Közülük nem egy még a XVIII. századból vagy a XIX. század első feléből való. Ritka érdekesség a XVIII. század másik feléből származó kétfejű sasos párna, mely eddig csak ezen a területen bukkant fel. Láthatjuk a Mosón megyébe telepített VENDEK néhány nagyon szép hímzését a XIX. század első feléből.