Knézy Judit: Somogy néprajza II. • Anyagi kultúra, 1980

Szuhay Péter: Kísérlet Dráva menti történeti csoportok meghatározására

sebb gyermeküket egyaránt kivitték a mezőre, és a munka mellett rájuk is vigyáztak. Ez annyira furcsa és természetellenes volt Babócsán, ahol az idősebb asszonyok vigyáztak a gyermekekre, hogy fontosnak tartották hangsúlyozni. Tudatos nevelésről a századfordulón nem beszélhetünk, a kisgyermekek a szocializáció során főleg a nagyszülők értékeit és mintáit örökölték, tanulták el. Ez a tény egy lassúbb fejlődést feltételez csak. Több szokásnak, így pl. a századfordulón a Szent-Iván-napi táncnak az akkor 20 év körüli, a harmincas években a karácsonyi „Szent Estének" az akkor 50-60 év körüli generáció tagjai voltak a fenntartói. Mindkét szokásnak tehát az utolsó megvalósítói ugyanahhoz a generációhoz tartoztak, ez az első generáció ekkor már önmagának és a harmadik generációnak ünnepelt, az ő gyermekeik, a közbülső generáció lényegében csak a kényszernek engedelmeskedett (ha hihetünk a beszámolónak). Ez a két generáció az, akik életében - a 20-as évek körül - számos ellentét, szembenállás volt, és éles fordulat következett be. A fejlődés azért is volt lassúbb, mert a gyermekek először az idősek értékeit sajátítják el. Ezek a példák még számos további következtetéshez mutatnak előre. A nagycsaládban élők közös konyhát vezettek. Az életkörülmények rendszerint igen rosszak voltak. Kicsi, füstöskonyhájú ház egy szobájában aludt 3-4 házaspár, gyermekeivel együtt. Az istállóban, vagy kamrában is elhelyezhettek egy-egy párt. Az ilyen háztartásban az öröklés kérdése érthetően fel sem merült, és a vőség intézménye is ismeretlen maradt. E családforma erőteljes felbomlása csak 20-30-as évek után veszi kezdetét, ekkor esik ki ez az intézmény az értékrendből, éppen a fentebb említett generáció halálával. Ezt a végleges felbomlást természetesen megelőzték a háztartások felbomlásai, házat, telket, gazdaságot osztottak kétfelé, ahol aztán újabb kiterjedt családok keletkeztek. A századfordulón szinte az összes horvát faluban általánossá válik egy szimmetrikus elrendezésű, két család számára készülő háztípus. Ennek előzményei az egy háztartás számára készült házak kettéosztásai voltak. Bolhó és Darány esetében kimutattuk a nagycsalád XVIII-XIX. századfordulói meglétét és utaltunk annak akkori gazdaságtörténeti szükségszerűségére. Egy évszázaddal később már csak a horvát falvakban találjuk meg, a protestáns népesség társadalmi gyakorlatából kivész e háztartástípus. Ugyanakkor itt a parasztbirtok további osztódásától nemigen kellett tartani, pontosan a kevés gyermek miatt.

71 A horvát falvakban a fiúk közötti egyformán öröklés elve alapján a birtok osztódása hamar bekövetkezett, a gazdaságok többsége azonban az egy, fél, negyed, vagy még kisebb telken megpróbált közös gazdálkodást. A XIX. század elején e háztartástípust még csak az egésztelken figyelhettük meg. Mivel azonban egy gazdaság sem örökéletű (az oldalági rokonok - unokatestvérfokon - már nem szerveződnek egy háztartásba) az osztódás a kapitalizmus korában, elkerülhetetlen, s 20-40 évenként be is következik. A feudalizmus idején a horvát népességnél is ritka az egyenlő öröklés, és a jobbágyfelszabadítást követő időszakot sok gazdaság kezdhette féltelekkel. A föld elaprózódását akadályozta meg egy ideig e háztartástípus, és a társadalmi mobilitástól védte tagjait, amennyiben a föld osztódásáig a család nagyságától függetlenül megmaradt a tagok társadalmi státusza. Egy másik fontos kérdés a falvak házasodási köre, az, hogy egy-egy időszakban egy falu hány faluval áll szorosabb kapcsolatban, hova visznek, illetve 199