Horváth János: Bernáth Aurél kiállítás, 1980

85. születésnapján köszönti Somogy Bernáth Aurélt, akit ott tisztel a megye nagy szülöttei Zichy Mihály, Rippl-Rónai József, Vaszary János sorában. Marcaliban született a latin kultúra nyomait őrző Dunántúl szép dombokat és ezüstös Balatont belátó vidékén. Mi az Pannóniában, aminek szellemi folytatását meglelhetjük egy huszadik századi festőben? A római kori bronzleletek, istenszobrocskák eszményítő formát kiérlelt mitológiai derűje? Ezt a múltat tagadja Bernáth Aurél művészete. Annál közelebb állnak hozzá az Árpád-kori bazilikáink keresetlen bájú faragott kőfigurái, melyek elnagyoltan általánosított formatömbjeit az emberi szellem légbeemelő ereje tölti ki. Nem állíthatjuk azt, hogy keresett, tudatos ez a szellemi talaj, de amikor a húszas évek közepén a művész itáliai utazása után a festőkollégák, művészettörténészek felfigyeltek képeinek tömbszerű egységét áttetszővé feloldó, magasztosító jelenségére, igénytelen motívumainak fellelkesült líraiságára, „északias" karakterű érzékenységnek vélték. Pedig éppen leszámolt mára berlini éveiből némiképp „ráragadt" német expresszionizmussal. A Riviera, a Genuai kikötő, a Reggel című képek megfestése óta nagyrabecsülő elismerés fogadta. Egy szellemi válsággal, a művészetet alapvetően érintő iltúzióvesztéssel küszködő korban Bernáth Aurél a kétségtelen emberi hitről tett bizonyságot. A szemlélődő ember belső lüktetéseiben lényegülnek újjá környezetének tájai, elemei. Feszült önfegyelemmel teszi belsővé, látomássá a látványt. Kedélyviszonyhoz rendelt transzcendens fényben éles egyértelműséggel alakítja formáit. A tárgyi jelenségű világnak nem a plasztikai tulajdonságait keresve fogalmaz, amint azt a kubizmus tette. Értékeink pusztán tárgyi viszonyrendje elidegeníthető. Öt a vérbeli festőiség és az emberi-művészi hit: belső tartás és igényesség irányítja. Tartózkodik az olyan kialakult forma kultúrájú művészettől, mint az antik, mert az ösztönös művészi esz meny ítésben azonosságokra vezet. Az archaizálásnak ez az útja nem mutat rá korunkra. Ilyen hagyománytisztelet idézgetés csupán. Bernáth Aurél emberábrázolása erre vonatkozóan is tanulságul szolgál. Nem teremtett új ideált, hanem a bárminemű átlényegítésre nyújt példázatot. Ez nem megtanulható példa, hanem figyelmeztető. Szóhasználatában oly kedvelt jelzője, a lelkesedéskor felkiáltó „isteni" — egy szigorú mértéktartással átélt világnak az új - meg új értékekben feltűnő gazdagságának ráérzésszerű felismerése. Horváth János