Dr. Rácz István gyűjteménye, 1979

Magángyűjtemény: múzeummá vált lakás. Hiszen régen, a főúri gyűjteményeknél pal otányi termek álltak a gyűjtők rendelkezésére, nem is beszélve a gyűjtéshez elengedhetetlen pénzösszegről. Most azonban, a XX. század utolsó harmadában és Magyarországon, a mai lakásviszonyok és kereseti lehetőségek között korántsem egyszerű dolog a magángyűjtés. Mi ösztökél mégis nemefyeket, hogy belekezdjenek a sziszifuszi munkába, a gyűjtemény alapításba, őrzésre és gyarapításra? Persze vannak, akiknél ez pusztán anyagi befektetés, hiszen világszerte bebizonyosodott, hogy a legjobban prosperáló kereskedelmi ág a fegyverkereskedés mellett a műkereskedelem, a legbiztosabb kincsfelhalmozási forma a műtárgy vásárlás. Aki azonban ha emiatt kezd gyűjteni, ha vannak is birtokában szép képek, nem válik magángyűjtővé. Mint egy bankban elhelyezett értékpapír — ennyit ér a gyűjteménye. Az igazi gyűjtőt más szempontok vezérlik. Persze nincs az igazi gyűjtő, hiszen ahány gyűjtő, annyi típus. Vannak, akik a művészettörténet által már szentesített neveket gyűjtenek, biztos értéket. Mások egy kor művészetére vagy műfajra koncentrálnak, a gyűjtés számára gyakran a tudományos tevékenységnek egy formája. Vannak, akik a kortárs művészet legjobbjait akarják gyűjteményükben szerepeltetni, vagy olyan műveket, amely számukra valamit jelent, érzelmileg kötődnek hozzá, együtt akarnak élni vele. Nehéz meghatározni, hogy Rácz István, az egyik legkvalitásosabb és legegyénibb szempontú magyar műgyűjtő melyik típushoz tartozik. Kétségkívül gyűjteményében realizálta a maga képzeleti múzeumát" — azaz kitűnően válogatva, alapos művészettörténeti ismereteitől és egyéni ízlésétől vezérelve, a művekkel társalogni tudó ember biztonságával vette körül magát a modern magyar képzőművészet remekeivel. Ha csak a neveket soroljuk fel Ferenczy Károlytól kezdve a gyűjtemény törzsanyaságát alkotó Gulácsy Lajos, Egry József, Vajda Lajos, Bálint Endre és Ország Lili művein át Kondor Béláig — még nem mondtunk el mindent, jóllehet ez a korántsem teljes névsor is felér egy esztétikai hitvallással. Ami azonban Rácz István gyűjteményének különös jellemzője: e művészektől főművek találhatók a gyűjteményben, hiszen olyan képe, mint Gulácsy „Dal a rózsatőrőf, a „Nő fejfák között", a Nagy István pasztellek, Egry „Festő"-je. Vajda Lajos „Lebegő házak", „Északi táj" és „Krisztus maszkkar с kompozíciói, Bálint Endre „Groteszk temetés"-e, Ország Lili „Katedrális"-a vagy „Ikon far-a és Kondor Béla késői remeke, a vizionárius festészet főművei közé tartozó ,A két kerub" — a szerzőik oeuvrejében is a legelsők között foglalnak helyet. Szuverén esztétikai izlés, ítélni tudás, szakmailag gondos mérlegelés és intuitív ráérzés rejlik e gyűjtemény mögött, joggal mondhatjuk, e vonások jellemzik a gyűjtő Rácz István egyik arcát. Ám ugyanakkor ő az örök nyugtalanok, a ,/iagy kalandorok" gyűjtőtípusához is tartozik. Nem elégszik meg ugyanis a már ismert és e/fogadott értékek gyűjtéséve/. Hiszen mikor például e/kezdte gyűjteni Ország Lili műveit, korántsem volt még a szakmai közvélemény és a mű kritikusok között eldöntött, hogy valóban a gyűjteményében őrzött remekekhez méltó fiatal festőt válasz-