Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)
IV. Néprajz, régészet
latra alkalmatlan új nád sarjadt. Egyébként a nádasok és a bozótok ismételt égetése - éppen úgy, mint a berki rétek kaszálása és füvének elhordása - némileg még a láp gyors feltöltődését is késleltette. A bozóttól, azaz a száraz fűtől leégetett, letisztult parcellán már jól kirajzolódtak a terep alakulatai és főleg a zsombékok formája, melyektől az irtás következő fázisában kellett megszabadítani a rétnek szánt területet. Zsombékolásra a Kis-Balatonon csak kézi eszközöket használtak, elsősorban az ásót és a kapát, ritkábban a fejszét és a metszőkapát, ami valójában rossz kaszapengéből készített szénametsző. Külön kapára (mint pl. Szatmárba'n az ásóból készített úgynevezett zsombékoló kapára), itt nem volt szükség, mivel a helyi, a zalai kapa erős oromzatú, vastagabb nyakú szerszám, s így elbírta a zsanibékolás nehezebb munkáját is. A zsombékokat, amelyek néha x-i 1/2 méter magasságot is elérték, alul, a lábuknál vágták el, majd a rét szélére vagy a nagyobb mélyedésekbe gyűjtötték őket össze. A boglyahelyeket is rendszerint ezekből alakították ki. Ahol nem zsombék, hanem pl. nád vagy sás ‘nőtt, annak tövét vermes kapával vagdalták ki, vagy hanttörővei húzták össze. A tavasszal ily módon megtisztított, kizsombékolt réteket egyébként már nyár elején kaszálhatták és ezentúl folyamatosan füvet nyerhettek. Sőt, ha rétnek akarták megőrizni, rendszeresen kaszálni is kellett, mivel a gaz és a zsombék, használat híján, 2-3 év alatt annyira elhatalmasodott, hogy a tisztítást újra lehetett kezdeni. A rendszeresen használt rétek füve egyébként évente javult, finomodott, mivel az ismételt kaszálás nyomán kipusztultak a durvább füvek és gazok. A túl hosszú használat viszont a réteknek sem volt jó, mivel elsoványodtak, megsavanyodtak és füvük is lassan elsatnyult. Lényegében ez volt az a mód, ahogy a berekben sokszáz helyen kialakította a környékbeli lakosság a lápi réteket, amelyekre már a XVIII. század elejéről adatok utalnak. Az egyik, 1708-as zalavári tanúkihallgatás helybéli tanúinak szavaiból kitűnik, hogy itt a „Bozótbul feltört riteket” már jó ideje ismerik, sőt az is, hogy „a ki feltörte”, az velük viszonylag szabadon rendelkezhetett. E szaibadobb jog és a korlátlan szénanyerési lehetőség volt az, ami aztán az elkövetkezendő évtizedekben nagy számban vonta ide nemcsak a partmenti lakosokat, hanem a messzebb falvak népét is. Az egyik, 1794-ben készült összeírás alapján, mely ugyancsak három kisebb berekrésznek, az ún. Felső-Allosi Lápnak, a Szellősnek és a Mekenyének használóit tüntette fel, némi fogalmat alkothatunk e szénakaszálás méreteiről is. Eszerint ebben az évben e három lápszakaszon 11 községből 135 személy végzett kaszálást. Feltűnő viszont, hogy az összeírásban a berekhez legközelebb eső falvak népe, amely hihetőleg a bereknek is a legtöbb hasznát vette, szerepelt a legkisebb mértékben, míg a távolabbiak nagyobb számban. Így pl. Berényből 40, Karmacsból 33 személy került összeírásra, míg közvetlen a part menti falvakból csak egy-egy személy. E rövid beszámolóból is kitűnik, hogy a Kis-Balaton berke korántsem volt olyan haszontalan és megközdíthetetlen terület, mint amilyennek a XVIII. századtól nagy ütemben szerveződő allodiumok képviselői azt igyekeztek bemutatni, hanem a környékbeli falvak népe sűrűn látogatta és sokoldalúan hasznosította. Az uradalmak türelmetlensége nagyonis egysíkú gazdálkodásuk, és az ezzel összhangban levő gondolkodásuk egyoldalúságából fakadt. S hogy e hatalmas lápvidék kiszárítása nem sikerült, azzal mindenesetre a „Nagy-Balatont” is megmentették attól — legalábbis részben és egy időre —, hogy az irtások nyomán 194
