Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)
III. Művelődéstörténet
I934"ben már a második kaszinó is megalakult Balatonföldváron 29 taggal: Hungária néven A statisztikailag hasznosítható adatok szerint a déli part 2023 tagból álló fürdőegyesületeiben - villa- és telektulajdonosként - legnagyobb számmal a bírák, a lelkészeik, a tanárok és a katonák együttese foglalta el az első helyet 274 taggal. Sorrendben a második helyet a szabadpályán dolgozó értelmiség (ügyvéd, orvos, mérnök) tartotta 256 taggal. Az államigazgatás gépezeténél ülő alkalmamazottak (234) harmadik helyét külön csoportosítottuk, noha az első helyén lévő csoport és az államigazgatásiak között igen szoros volt az affinitás, az egyesületek működésében betöltött szerepük szempontjából végül is joggal tekinthetjük személyüket és csoportjaikat azonos érdekek képviselőinek. Feltűnően nagy volt a nyugdíjasok és a magánzók száma (228) is, amely a negyedik helyet biztosította a részükre. Ezt a csoportot (kivált ilyen társadalmi egyesületekben) korántsem tekinthetjük azonban közömbös és semleges kategóriának (pl. egy nyugalmazott tábornokot vagy egy nyugdíjas kúriai tanácselnököt stb.), jóval inkább tekinthetők saját csoportjukhoz tartozónak, hisz gyakran éppen rangjuknak kijáró közéleti súlyuk miatt jóval jelentősebb tényezők voltak a társadalomban az aktív és a szolgálatban állóknál. A tőkés rétegek közül az iparosok és kereskedők egyesületi tagsági száma (199) ugyancsak jelentős volt, alig valamivel több, csak a tőkés vállalkozók, a bankárok, a földbirtokosok, a gyárosok és a gazdatisztek számánál (191). Mindent egybefogva a felsorolt foglalkozási ágakhoz tartozott a tagság 69,16%-a, mindössze csak Ő24^nek (30,84%) nem tudtuk a foglalkozását megállapítani. Ez a szám azonban aligha módosítaná lényegesen a villa- és telektulajdonosok foglalkozási rétegződését, mindazonáltal egyértelműen húznák alá és bizonyítanák e fürdőegyesületekben a tőkés osztályszerkezet további kedvező arányait, s utalnának a munkás- és a paraszti osztályok, valamint a helyi lakosság bennük való részvételének a vészes hiányára. A kapitalizmuskori balato'ni fürdőkultúra növekedésének sok-sok eredménye mellett velejárójaként a káros hatásokat is észre kell vennünk. Különösképpen elmarasztalhatok voltak a tájba egyáltalán nem illő, a tájból szigetként kiemelkedő objektumok, a Tó-környék természeti környezetével nem összhangban tervezett és kivitelezett épületek, amelyek zavarták a táj harmonikus kiegyensúlyozottságát. Noha ez az építkezési forma - amelynek hazai torzulása mindenképpen jellemző fördőhelyeink építkezésére - olyan nemzetközi fürdőstílus termékének és következményének volt mondható, amilyennel Svájctól Osztendéig és Nizzáig mindenkor találkozhattunk, a balatoni sajátosságot legfeljebb - a tőkehiány, s az igények alacsonyabb volta folytán - csak a silányabb és a szegényebb kivitel jelentette. Ezeknek az állapotoknak kedveztek egyébként a fürdőtelepTejlesztések és parcellázások mögött álló tőkés-nagybirtokos érdekcsoportok törekvései is. Lényegében ugyanilyen érdekék játszottak közre a villaépítkezések partmenti vagy a víztől távolabb eső épületsorainak a kialakításában is, ahol mindenütt a telekárak és a vásárlőképesség folytán keletkeztek a valóságos osztályviszoíiyokait is tükröző rétegződések. A Horthy-korszakban megnégyszereződött villaépítési lázban különösképp a Tó „fővárosi” övezetében épültek ki - valamiféle amerikás lendülettel - a 137
