Szapu Magda: Gyermekjátékok (Válogatás Együd Árpád néprajzi gyűjtéseiből 3. Kaposvár, 1996)
ESZKÖZÖS JÁTÉKOK
A méta-félék sportszerű formája mellett számtalan egyszerű, népi változatát rögzítették. Az alábbiakban az Együd-feldolgozta somogyi gyűjtések általános játékleírását közöljük. A csoportok kiválasztása: a csapatok vezére (kapitány, gazda) általában a két legjobban ütő játékos. Az egyik kapitány átdobja botját a másiknak, aki egy kézzel elmarkolja a botot közepe táján. Ezt követően egymás fölé markolnak addig, amíg egyikük marokfogása a bot végéig ér. Ám az ellenfél vezérének joga van megkísérelni a bot marokból való kiütését. Mutató- és középsőujjával (a többi ujja lezárva marad) próbálkozik a kiütéssel, ha ez sikerül, ő kezdi a válogatást. Ezt követően kerül sor az ütő és a leső-fogadó csapat kiválasztására. Pénzfeldobással, dugással, kiszámoló mondókával döntötték el, hogy melyik csapat kezdjen. A két csapatjátékosainak száma azonos. (Ha nem voltak túl szigorúak a szabályok, a fölöslegnek maradt, gyengén ütő játékost is bevették maguk közé a csapattagok. Ez mindenképpen sportszerű lépés volt.) Természetesen mindenki a legjobb játékosokkal kezdi a válogatást. A játék domináns eleme az ütés, de lényeges az ügyes kapás, a jó célzó-dobó képesség és a gyors futás. A pálya mérete: a játéktér hosszú, nagy területet igényel. Kijelölik a pályát. Az alsó és a felső métavonalat kővel, téglával jelölték. A játék színhelye általában a falu tere, rétje volt, de játszották az utcán, a szérűben is. A pálya mérete 30x100 méter, de gyakran még nagyobb: 30-50 méter széles és 80-100 méter hosszú. Célszerű a pálya felső alapvonala mögött mintegy két méterrel egy párhuzamos vonalat húzni, ahová felállnak ütésre várva a sorszámozott játékosok. A leső-kapó csapat tagjai a pályán szétszóródnak. A jó kapók, a legjobb célzók, a leggyorsabb játékosok fontos szerepet kapnak. Játékeszközök: a játékhoz elsősorban labdára van szükség. Korábban rongyvagy szőrlabdát használtak, ma gumilabdát. A teniszlabda is jó, bár nagy erejű ütéseknél veszélyes. Az ütőbot (métabot, „lapicka") 70-80 cm hosszú, lehetőleg keményfából kifaragott bot (a mogyorófa bot kiváló volt, először gömbölyűre, majd laposra kifaragva). Ajáték menete (Hajdú Gy. 1971:147.): az adogató feláll az ütővel szemben 3-4 méterre. Függőlegesen feldobja a labdát a levegőbe és hátralép. Az ütő a feladott labdát megkísérli elütni a bottal. Ha eltalálta a labdát és úgy látja, hogy érdemes kifutni a külső métavonalra, akkor ledobja az ütőfát a földre és futásnak ered. Igyekszik a labdától mindig távol maradni. Ha ütése nem volt kedvező, vagy a labda mellé ütött, akkor feláll az ütőmétavonal valamelyik pontjára és várja a kedvező ütést, amelyre elindulhat. Ilyenkor az adogató a következő ütőnek adja fel a labdát. A külső csapat a kiütött labdát igyekszik elkapni, vagy - gyors labdaadogatást követően - a futót megdobni. Ha a futót megdobják, vagy a levegőben repülő labdát - három egymást követő ütés után - elkapják, a két csapat cserél. Az ütés szabályai: a rosszul feladott labdát az ütő nem köteles elfogadni, de a harmadik feladás után a labda kiütését meg kell kísérelnie. Ha az ütő a labda mellé üt, nem futhat ki. Ilyenkor meg kell várnia, amíg egyik társa eltalálja a labdát. A szabálytalanul ütött labda (hátrafelé, a vonal mögé, vagy az ütőmétavonal és a pálya közepét jelző vonal között, oldalra) futásra nem jogosít. Az ilyen ütést
