Darabos Zsuzsanna szerk.: Karmazsin király udvarában (1990)

Karmazsin király udvarában

Karmazsin király udvarában El kell, hogy meséljen: mindig is érdekeltek a világ dolgai, s szerettem volna tudni, miképpen megy a sorunk nekünk, embereknek. Egy megtört tölgyasztal mesélte nekem is, hogy valaha a királyok és királynék egyáltalán nem ittak aranykelyhekből, nem csaptak nagy lakomát, nem vadásztak nyulakra, hanem kíváncsiak voltak országukra. Ez volt az igazi örömük, segítő jobbjukat nyújtották alattvalóiknak, ezért kapták hatalmukat. így minden szebb, szelídebb és nyugodtabb volt. A roppant idő sem rohant, hanem hagyta, hogy a király módfelett körültekintően szemlélje országát. Ilyen király volt Karmazsin, oly hatalmas, hogy nagyon. Igazságszerető királyként tekintett végig országán, és tudta, hogy udvarában békében élnek az emberek. Időről időre történtek elgondolkoztató események, amelyek figyelmeztették a királyt, hogy mégsincs minden rendben. A baj akkor kezdődött, amikor kiborult a boszorkányüst, aztán kezdtek eltűnni a sárkányok, a madarak a fejükbe vették, hogy a nap felé repülnek, és Karmazsina, a királyleány is toronyszobájába vonult a lovagok elől, akik álarcot öltve jöttek megkérni a kezét. A király látta, hogy valami nagy baj készül, amikor pedig a szomszédos király sárkánybőrt küldött neki, végképp tudta, tenni kell valamit. Egy szép napon Karmazsin, a király magához hívatta szolgáját, Elizeuszt, és szépen megkérte, nézzen körül a Boszorkánykonyhán, mi készül. Elizeusz engedelmesen lebaktatott a palota pincéjébe. Az udvari Főboszorka ott ült nagy karosszékében, és söprűje nyelével egy hatalmas üst tartalmát kevergette. A banya fekete macskája, aki a kondérból kikandikáló gyíkfarkat próbálta elcsenni, mérgesen fújt a látogatóra, amiért megzavarta nagy munkájában. Elizeusz illendően köszöntött a Főboszorkát, és engedélyt kért, hogy a király megbízásából hadd kukkantson a fedő alá. Ügyetlenségében könyökével meglökte az üstöt, amely felborult, és a sűrű zöld lé fortyogva bugyogott szét