Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)
Szatlóczki Gábor: A nemzetségi szállásoktól a vármegyékig. Adalékok és párhuzamok Somogy megye 10-11. századi településtörténetéhez
148 SZATLÓCZKI GÁBOR másként a szállássávok határolta gyűrűk belső területén nyitott 11. századi nagy sírszámú soros temetők esetében valószínűnek tűnik, hogy a letelepített népesség már felszabadított és polgári jogállású volt, de valamely közelebbi valál részeként, még nem rendelkezett saját templommal. Ilyen lehetett a külső-somogyi civitas területén a kéri (Fiad-Kér puszta) temető népe, akik Szent László király uralkodásának idején, vagy nem sokkal azután hagytak fel a soros temetőjük használatával.80 Az egykori foglyokból, letelepített polgárokká válás folyamata a nemesek uraságaiban még a királyi és egyházi kézben lévő területekhez képest is meglehetősen lassan történhetett, ugyanis a szállássávok közvetlen közelében, vagy annak területén lévő soros köznépi temetőket használták a legtovább, sok esetben a 12. század közepéig.81 Éppen ezzel hozható összefüggésbe Kézainak az udvarnokok eredetéről szóló említése, miszerint még Kálmán király idejében is a nemesek egy számottevő része sok keresztény foglyot, lényegében rabszolgát tartott, amit azonban a király megtiltott, és azoktól, akik ennek nem engedelmeskedtek, elkobozták a foglyokat, majd a nádor birodalma alá rendelve - immár vélhetően polgárokhoz hasonlóan - szolgáltak tovább az ország és nemesei hasznára.82 A 12. század elejére a szállássávok által határolt területek belsejében a királyok telepítő politikája révén, szinte minden falu valál lehetett, így a pannonhalmi apátság birtokainak Szent László király idejében készült összeírásában már villák szerepelnek, míg a regölyi területen birtokadományt kapó dömösi prépostág 1138-ban kelt adománylevelében úgyszintén.83 Ugyanakkor a szállássávok nemzetségi eredetű birtokain még Kálmán törvényei dacára is a szolgálók többsége nemesi jószágokon (praedium) élt földtulajdon és polgárjog nélkül. Az almádi apátság 1121. évi alapítólevelében az Atyusz nemzetség által adományozott, és a két Páka kivételével a zalai, veszprémi és somogyi szállássávokba eső 20 birtokból még egy sem volt valál, ellenben 18-at nemesi jószágként, 2-öt pedig egyszerű helyként írtak össze. Mindazonáltal határos szomszédként kizárólag valálokat említettek, amiből a többség már a belső területek szélén feküdt, mint a zalai Zsid vagy Tomaj. Megjegyezendő ugyanakkor, hogy 6 jószágon már akadtak szabadosok, 2 helyen templom, illetve Kispákán két cenzust fizető hospes is. A szolgálók letelepítése tehát már megindult az Atyusz nemzetség birtokain, épültek templomok és akadtak felszabadított szabados és hospes polgárok is, de valált még egyet sem alapítottak.84 De hogy ez a társadalmi folyamat még a 14. század derekáig is eltartott, azt jól mutatják az oklevelekben később is sűrűn, főként a szállássávokon előforduló valál nélküli szolgáltató praediumok és Kézai azon megjegyzése, hogy Istvántól fogva egészen az ő koráig, mindez csak a keresztény eredetű foglyok80 Hegyi-Varga 2015. 2. 81 A soros temetőkből ismert legfiatalabb pénzérmék II. Béla idejéből (1131-1141) származnak. Révész 2018. 24. 82 Kézai II. 2. 83 Wenzel VI. 220.; Mon. Eccl. Strig. I. 88-97. (65.) 84 Szentpétery 1927. 360-370. ra és leszármazottaikra volt érvényes, mert a pogány népekből származók esetében a pápa megengedte, hogy azok a keresztény uraiknak alávetve maradjanak. Kézai szerint - még a saját korában is - őket nevezték magyarul Uhugnak.85 Végezetül tisztázni kell azt a kérdést, hogy a 10-12. századi társadalom mely elemekből állt össze és abban hol foglaltak helyett a szolgák és a belőlük kialakuló szabad polgárság. A válasz egyszerű, bár első ránézésre a források tükrében meglehetősen bonyolultnak tűnik. Ennek oka elsősorban a polgárságra/várnépekre és a zsellérségre fennmaradt iratanyag egyoldalúsága, miszerint végig a középkoron át az ignobilis jogállású embereket, szinte minden esetben az uraságaik számára fontos szolgálati rendtartásuk megnevezésével jegyezték fel. így a 11-13. századi törvényekben és oklevelekben is jobbágyokról, vitézekről, szolgákról, szabadosokról, udvarnokokról, kondicionáriusokról és a szolgáltató népek megannyi szolgálati formájáról/ módjáról olvashatunk, de csak ritkán került feljegyzésre az egyes szolgálói csoportok valós társadalmi jogállása. A szolgálati állapot (status) - ahogy egyébként végig a középkoron át - ugyanis nem azonos a szabadok és nem szabadok, illetve a „birtokosok” és birtoktalanok jogi állapotával. A szolgálatot vállaló szabad ember, polgár, vagy nemes jobbágy, ugyanis csak a szolgálatában és az azt eltartó ingó jószágai tekintetében tartozott az ura, avagy az ispán bírói hatalma alá. Ebbéli önként vállalt, vagy öröklött szolgálatában tehát nem volt szabad, ha ugyanis azt nem teljesítette, vagy megszökött, akár a személyi szabadságában is korlátozható volt. Ettől persze önmagában nem vált „félszabaddá”, hiszen ezen ismérvek szerint a középkori nemes familiárisok tömege sem lett volna szabad ember. Ellenben a szabad jogállású, de szolgálatában akár örökletesen kötött személy a szolgálata ideje alatt mindvégig, a szerzett, vagy öröklött ingó és ingatlan jószágairól szabadon rendelkezhetett, tehát a köteles szolgálatától függetlenül magánjogi értelemben szabadnak számított.86 A korabeli magyar társadalomnak ugyanakkor sem a polgárság, sem az abból kirekesztődött földnélküli szabadok - a későbbi zsellérség ősei - nem voltak a részei.87 Különösképpen nem volt az a 13-14. század fordulójára eltűnő, személyében nem szabad, szolgálói réteg. Egyrészről az eredetükre nézve nem rendelkeztek szabadsággal, másrészről annak elnyerése után sem váltak a nemesi ország részéve, hanem külön közösségekbe szerveződtek, amelyek továbbra is a nemesség vezető rétegének bírói közhatalma alatt álltak. Másodsorban ebből fakadóan külön törvényeket kaptak, illetve a szabadsággal elnyert birtokigazságukból fakadó hadviselési kötelezettségüket is a nemesekétől eltérő szervezetben teljesítették. Az ország fogalmába ugyanis a szó alapjelentésének megfelelően, vélhető-85 TEsz III. 1028. Kézai II. 7. 86 Holub 1929. 49. 87 A zsellér a szó jelentése szerint házal rendelkező szabad ember, a polgártól eltérően azonban nem rendelkezett ingatlan igazsággal, így a háza is másnak a földjén épült.
