Juhász Magdolna (szerk.): A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 4. (Kaposvár, 2016)
Sánta Gábor: Zalavári tüskevár
384 SÁNTA GÁBOR falai 1841-ben még bizonyosan látszottak; legtovább a nyugati oldalból maradtak fenn részek.) A regényben többször megismétlődik, hogy létezésüket megőrizte az emlékezet. Tutajosnak azt is Matula meséli, aki az esperesüktől - tehát tanult embertől, és nem csak a helyi legendákból - tudja, hogy „abban a kutya törökvilágban, ha baj volt, csak szedte a cókmókot a falu, aztán ide hurcolkodott, és ha valaki meghalt, nem is lehetett máshol eltemetni, mert víz volt körös-körül”. A Téli berek elbeszélője szerint „a rókák „valószínűleg aranykornak neveznék azt az időt, amikor tüskevár még virágzott, mert abban az időben döglött lovak is akadtak, sőt elesett török, magyar, vallon, német és egyéb kiadós falatok is kerültek a rókakonyhára”. A feltételezett hadvezér őseire büszke Tutajos azonban nemcsak ébren fantáziái a berek vármaradványáról. Egyszer például azt álmodja, hogy a tüskevár faláról éppen „nagy nyílvesszőt eresztett a lent ordítozó törökök közé. [...] A szomszéd bástyán [a barátja] vitéz Pondoray hadnagy úr hadakozott, akit azonban senki sem mert volna »Bütyök«-nek titulálni, mert a hadnagy öles kardot forgatott, és araszos bajuszszárnyakat viselt az orra alatt. Gyula úgy érezte, hogy a harc a törökök visszavonulásával végződhetett, mert csak kisebb rajtaütésről volt szó, amely azonban nem sikerült. A lápi végvár madarai, a varjak, hollók előre jelezték az ellenséget, és a török martalócok megfelelő fogadtatásban részesültek”. Tutajos álmában a környék csak félig-meddig hasonlított az általa megismerthez. „Víz, víz mindenütt, itt-ott kis nádszigetekkel, óriás nyárfákkal, és Gyula a harc hevében is megjegyezte a gerendák közé szorított agyagfalak omladozó állapotát.” Fekete István itt a legkorábbi falazási technikára, a sövényfalra utal, ami sárral betapasztott vesszőfonat. „Kő csak alul volt, ahol a bástyák vízbe értek, és torony - amit egy tisztességes vártól várni lehetett volna - nem volt sehol. A kis erősséget azonban élő és száraz, bozótos tüskefal övezte, amelyen csak egy-egy keskeny rés látszott, azt is hamar el lehetett tömni. Ezt a tüskefalat pedig sem megmászni, sem megúszni nem lehetett. A kanizsai és sümegi törökök kisebb martalóc csapatai [és ezt fennmaradt dokumentumok is bizonyítják] többször megkísérelték kifüstölni ezt a kellemetlen darázsfészket, de csak keserű tapasztalatokat szereztek, és pár ügybuzgó ozmán vitéz hagyta ott a fogát, természetesen a fejével együtt”. Ébredéskor „Tutajosunk elmerengett az álmon”, és „most már tudta, hogy a váracs- kának nem is lehetett más a neve, csak Tüskevár.” A Téli berekben pedig az olvasható, hogy „Tutajos rendkívül mozgalmas álmokat élt át, amelyekben állandóan Sári szerepelt, akit részint a Zalából kellett kihúzni, részint a rabló törökök elől megmenteni, akik a Tüskevár szépséges várkisasszonyára áhítoztak. Persze, az álomban nem tél volt, hanem tavasz, és Sári közben galambokat etetett toronyszobája erkélyén. Ez még nem lett volna baj, de Sári következetesen azt mondta Gyulának, hogy »Tekegyelmed, hadnagy uram...« - mintha tökéletesen megfeledkezett volna menyasszonyi mivoltáról”. A korábbi regény, a Tüskevár megírása idején Fekete István mintha még nem tudott volna a Vársziget tornyáról, vagy akkor azt még nem tartotta fontosnak. A folytatásba viszont a toronyszoba erkélyén galambokat etető várkisasszony konvencionális képét is az egyik álomleírásba illeszti. Mindebből magától értetődően következik, hogy a regénypár kamaszhősei közelebbről is meg szeretnék nézni a berek vármaradványát. A kis-balatoni nádi világot tenyereként ismerő Matula a Tüskevár egyik epizódjában egy addig csak általánosságban emlegetett helyre kalauzolja a múlt nyomai iránt érdeklődőTutajost. „A kis dombtető itt egyenes volt, fátlan, majdnem kopasz, és egy helyen meredeken végződött.” Ez utóbbi megállapítása alapján Fekete István mintha egy valóban létező pontra vinné hőseit. Matula szerint fátlansá- ga miatt csak erről a kiemelkedésről „lehet kilátni a berekbe”, és feltételezi, hogy ott egykor temető lehetett. (A berekben feltárt csontvázakon a régészek gyakorta találnak harci sérüléseket; a csatákról fantáziáló Tutajosnak álmában „rettenetes hosszú kardja" van.) A Téli berek című regényfolytatásban az író pontosítja a helyszínt, mintha közben térképet nézne. Alkonyaikor Tutajos a község - tehát feltehetően Zalavár - felől síléceken igyekszik Matulához. „Aterep nagyon enyhén lejtett a berek felé, de állandóan, így a botra alig volt szükség." A nádas határán „már látszott az öreg szilfa, látszott a tüskevári öreg erdő, és Gyula megállt, hogy szíjakat meghúzza, és tájékozódjon is, mert így télen egészen más volt a táj. Még a nap sem ott készült nyugovóra, ahol nyáron. [...] »Aszilfa mellett balról megyek el, aztán egyenest a Zalának. És Tüskevár is jobbról marad el« - ezzel a gondolattal csúszott be a zsombé- kosba, és onnét a nádba. Innét azonban már nem látszott semmi; sem a vén szilfa, sem Tüskevár”. Tutajos később ismét megáll, és visszanéz, hogy tájékozódjon. „Az irány jó volt - gondolta -, nem térek le róla. A szilfát jobbról hagytam el, és valószínűleg Tüskevárat is, tehát vagy a tóra érek ki, vagy a töltésre.” A korábbi regényben, a Tüskevárban a terepszemle és a mendemondák után a fiúk feltétlenül ásni szeretnének ott, ahol Matula falakat sejt. Kamaszos romantikával persze kincsekben - „zacskó arany’-ban - reménykednek, vagy legalább abban, hogy középkori fegyvereket (sisakot és kardot) találnak. A kétkedő öregember szerint „valami régi pénz talán előkerül, de zacskó és arany alig”. Az idősebb környékbeliek ekkor még emlékezhettek arra - és erről a helyi Dalányi József közvetítésével Fekete István is tudhatott -, hogy éppen száz évvel korábban, 1855-ben a valamikori vár főbejáratától jobbra két, érmekkel teli korsót találtak.16 * Ezzel együtt Matula joggal emlékezteti a fiúkat, hogy „vasuk se volt azoknak, 16 Füssy Tamás i. m. 221. „A várak ellátása egyre nehezebb - összegzi az évszázados régészeti és levéltári kutatásokat Vándor László az állandó hadjáratok, kölcsönös rajtaütések miatt a vidék lakossága folyamatosan csökken, a hajdan virágzó településeken csak néhány házat írnak össze az adószedők. A népesség egy része távolabbi vidékekre költözik, mások a Balaton környéki mocsárvilág szigetein próbálnak elrejtőzni. A szigeteken ássák el összegyűjtött pénzüket is, melyért gyakran már nem tudnak visszatérni.” A királyi hadiút mentén. In: Évezredek üzenete a láp világából. Régészeti kutatásoka Kis-Balaton területén. 1979-1992. Kaposvár-Zalaeger- szeg, 1996. 144-163. Szerk.: Költő László és Vándor László.
