A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 1. (Kaposvár, 2013)
Géges Melinda: Archaizmusok. Bors István szobrászművész letéti hagyatéka a Rippl-Rónai Múzeumban
ARCHAIZMUSOK- BORS ISTVÁN SZOBRÁSZMŰVÉSZ LETÉTI HAGYATÉKA A RIPPL-RÓNAI MÚZEUMBAN 323 és a Falu-variációk alapvetően szimmetriára hangolt, de azon belül aszimmetrikus ritmusokkal megteremtett egyensúly-állapotok, ahol az új formanyelvben a paraszti kézművesség eszközei újfajta erkölcsi jelképpé emelkednek (14. ábra). Az archaikus paraszti világ nem csak a faluképek átirataiban jelentkezett. A 60-es évek végére, amikor a Bors egy archaikusabb szellemi dimenzió, az ősi magyar világkép tartalmai felé fordult, elsősorban a neo- folklór avantgarde gyökerei és a primitivizmus alakították világképét. Emellett folyamatosan egyensúlyozott az absztrakció és a figuratív kifejezés között, esetenként a két vonulat egymással párhuzamosan, vagy éppen egymásba fonódva jelent meg, amint azt a pogány kori hiedelemvilág fantasztikus maszkjainak, a népi babonák démonikus szereplőinek új átirataiban is tapasztaljuk.36 A mitikus erővel felruházott ősistenség-fogalom, a bálványok és idolok félig antropomorf, félig zoomorf, de mindenképpen elvont alakzatokként öltöttek testet egy új sorozatban (15. ábra). Mindhárom emberi sziluett egy végtelenségig leegyszerűsített oszlopszerű alapformában testet öltő idol: testüket fából faragott teknőszerű héjak, pajzsok, „páncélok” alkotják, lábaik kovácsoltvas nyúlványszerű karmos formákból vannak, fejükön különös sisakok, szarvak, tüskék. Bors népmeséi, balladai elemeket, jelképes tartalmakat épített e bálványaiba. Mintha egy régi, titokzatos világból lépnének elénk a sötét erők harcosai, kissé félelmetesek, egyidejűleg humorosak is: az ősi pogány hitvilág olyan népmeséi lényei, akik nyugtalanító, fenyegető erőket testesítenek meg, árthatnak, de alapvetően védelmező szerepük van. „Első bálványaim, a fa és kovácsoltvas bálványok, mind ezen kategóriába tartoznak: hogy Somogy, hogy táj, hogy emlékek.” ... Az igazi bálvány azért volt, hogy megvédjen a gonosztól.”37 A művész e megjegyzése két szempontból is érdekes: egyrészt segít értelmezni az alakokat, másrészt utal arra, hogy a szobrokban alkalmazott újszerű anyagpárosítás milyen ötletből eredt. A Bálványok a korábban kedvelt bronz helyett kovácsoltvasból és fából készültek: a művész egy hangsúlyosan tárgyiasuló formát is beemelt a paraszti kézművesség tárgykultúrájából, a teknőt, amelyet a kovácsoltvas fém alkatrészekkel kombinált össze. Hasonló kísérletet végzett 1970-ben Mikán, a halastó mellett felállított „Egy vadász emlékére” c. emlékoszlopában is. Ez utóbbi keletkezéséről így beszélt a művész: „Talán egy ősi vadász-szerszám asszociációját kelti. Nád, víz, erdő keretében áll. A vadászatot, a halászatot, az ősi mesterségeket szerettem volna fölidézni. Teknővájó cigányokkal faragtattam meg. Nem megbízásra született. Csak házi használatra. Amikor elkészült, az erdészet állata az anyagot, és kifizették a bérmunkát...”38 Bors a korábban előszeretettel alkalmazott bronz anyagát ideiglenesen elhagyta, és a szellemi tartalmakban megidézett ősi világképhez 36 Szabó Ildikó: Pieták, Dózsa-keresztek, Státusszimbólumok. Művészet, 1975. október, 4. o. 37 Sümegi György, Bors István. Pécs, 1998. 17. o. 38 Tüskés Tibor: Képzőművészek műhelyében. Beszélgetés Bors Istvánnal. Jelenkor, 1975. július, 615. o. jobban kapcsolódó, autentikusabb anyagokat keresett. A kovácsoltvas és a fa kombinációja a 60-as évek végi szobrászatban újszerű megoldás volt: egyidejű alkalmazásuk első ízben jelent meg a magyar szobrászatban. A kézműves mesterségek felidézése, anyagba iktatása egy újabb periódust eredményezett Bors művészetében. Az újszerű anyagkombináció Samu Géza és a Fás körös művészek által felerősített azon törekvések előfutárának tekinthető, amely a 70-80-as évekre bontakozhatott ki a magyar művészetben. A Falu-sorozat variációi és a Bálványok hármasa Bors 70-es évek elején készülő új, monumentális sorozatában, a fából és vasból összeállított, monumentálisán heroikus Dózsa-keresztekben formálódott a téma monumentális összefoglalásává. Ihletői az útszéli feszületek voltak. ”Az előbb kérdezted a gyerekkori kötődéseket. Hát itt van egy ilyen emlék. Az útmenti feszületek. Amerre ment az ember, látta és olvasta: Állíttatta ez meg ez... Úgy is hívom ezeket a szobraimat: útszéli keresztek. Azzal a különbséggel, hogy nálam nem a vallásos tartalom a fontos. Olyan keresztek ezek, ahol a drámaiság dominál. Régi mesterségek jelképeit, a hófogó sövények, a vesszőkosarak mintázatát, a kovácsnál kalapált szögek formáját építettem a szoborba.”39 A Dózsa-keresztek Bors nagy léptékű új sorozata, amely immár a falusi élet használati tárgyait építi össze antro- pomorfizált alakzatokká. A plasztikába fogalmazott triptichonnak több más - esetenként későbbi - változata is létezik a múzeumi letétben, valamennyi formavariáció a gép és ember összekapcsolásának témájára készült (16. ábra). E plasztikák hangsúlyos eleme a hófogó sövény, ekevas, kovácsoltvas pántok kapcsok, gereblyék. Bors a hagyományos megmunkálás eljárásait használja, amikor az anyagot hajlítja, csapolja és összeilleszti, de a létrejövő mű egyértelműen elveszíti a tárgy korábbi funkcióját és műalkotássá nemesedik. A tárgyias utalások az asszociációkat, a mű érzelmi töltését, mitikus dimenzióját erősítik. Bors a 70-es évek fordulóján válaszút elé kerül: folytatja-e a folklorisztikus ihletés nyomán felépülő plasztikai esztétikum kifejtését, vagy más, szintén aktuális problémák kifejtésére vállalkozik. A Dózsa-keresztek Bors István életművének egyik legfontosabb darabjait jelentik. Általuk eljutott mindazon gondolatok szintéziséhez, melyek a 60-as évek második felében a magyar társadalmat is foglalkoztatták. A művész nem kívánta a korban oly divatos népművészet útját választani - a dekoratív értékek az erkölcsi jelentés mellett mindig mellékesek elhanyagolhatók voltak számára. Ugyanakkor itt kell megemlíteni, hogy nem választotta a kortárs neoavantgarde szobrászat, a tárgybeépítést előszeretettel használó pop és francia új realizmus útját sem. Kaposvárról nézve a magyar társadalom felemás, kádári modernizációja nem tudott olyan erővel hatni, mint a fővárosban: a modern civilizáció, a nagyváros által felvetett problémák nem foglalkoztatták, de nem is érinthették meg. A múlt felé fordulás egy sajátos módját választotta, amelyben kiaknázott minden általa megélt 39 Tüskés Tibor: Képzőművészek műhelyében. Beszélgetés Bors Istvánnal. Jelenkor, 1975. július, 615. o.
