Nógrádi Sára – Uherkovich Ákos: Magyarország tegzesei - Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 11. (Pécs, 2002)
8. Tegzeseink veszélyeztetettsége – néhány természetvédelmi kérdés
294 DUNÁNTÚLI DOLGOZATOK (A) TERMÉSZETTUDOMÁNYI SOROZAT 11. (2002) feltételezni, hogy már kipusztult. A Paroecetis strucki Klapálek ugyancsak régi gyűjteményi példányait ismerjük (Nógrádi 1989a), mintegy 50 éve nem fogták, s csak újabban került elő két szigetközi példánya. Hasonló a helyzet a Tinodes waeneri L. esetében is: ezt a fajt száz éve, amióta a FRH (Mocsáry 1900) közölte, nem fogták, s csak legújabban gyűjtöttük a Szigetközben. ÚJHELYI (1971) még említi a Parasetodes respersellus Rambur több hazai előfordulási adatát a hatvanas, hetvenes évekből. Ez a faj is eltűnt hazánkból, a nyolcvanas évek vége felé a Kaukázus északi előterében fogtuk, ahol a síkvidéki tavak, mocsarak, nádasok, folyók (a Kaspi-tengerbe ömlő Terek) mentén elég gyakorinak bizonyult (Nógrádi, Uherkovich 1992a, 1993), de nálunk egyetlen újabb előfordulásról sem tudunk. Érdekes a Limnephilus subcentralis Brauer esete is, amelynek néhány példányát mindössze két év során fogtunk 4 délnyugat-dunántúli ponton - olyan helyeken is, ahol előtte is, utána is rendszeres gyűjtések folytak - majd az állat ismét eltűnt. Korábbi szakirodalom említette a Limnephilus stigma Curtis előfordulását is. A közölt és általunk revideált példányok másnak bizonyultak, hiteles példányok először csak 1995-ben kerültek elő, igaz, akkor szinte egyszerre, egymástól 600 km-re, a Zempléni-hegységben és a Dráva mentén. 1996-2001-ben nem fogtuk. Az utóbbi két faj nem szerepel ugyan a védett fajok listáján, de esetleges előfordulásuk arra utal, hogy csak igen kicsi és emiatt nagyon sérülékeny populációi vannak Magyarországon. A Limnephilus nigriceps Zett. ugyancsak eltűnt az utóbbi időben, 20-30 éve egyetlen példánya sem került elő az intenzív gyűjtések ellenére sem. Több olyan fajt lehetne említeni, amelyek ugyan bizonyos időszakokban gyakoriak voltak, de az utóbbi időben nagyon erősen visszaszorultak, pl. több Limnephilus faj. A hazai folyók hosszú távú vizsgálata folyamatban van (Uherkovich, Nógrádi 1997a), tegzes-együtteseik változásainak tendenciái egyelőre még nem rajzoltak ki pozitív képet. (Bár kétségtelen, hogy a folyamatnak vannak pozitív irányai is: a Szigetköz újabban felfrissülő vizei mentén több olyan, régóta eltűnt, vagy korábban csak a Duna felsőbb szakaszán élő faj került elő, amely eddig ott nem élt, illetve a tisztább, oxigéndús folyókra jellemző fajok aránya megnőtt.) Az alsóbb (szennyezettebb) folyószakaszok helyzete rendkívül rossz, ami érthető is annak fényében, hogy például Budapest kommunális szennyvizének még mindig több mint fele tisztítatlanul ömlik a Dunába, kiölve onnét az összes érzékeny szervezetet. E téren a Rajna egykori állapotával vetekszik (Malicky 1980). Kétségtelen, hogy bizonyos fajokat „alanyi jogon”, azaz faji szinten szükséges védeni. Azonban mit sem ér a védelem a védett fajok élőhelyeinek fenntartása nélkül. A legtöbb, természetvédelmi szempontból valóban értékes szervezet - függetlenül attól, hogy szerepel-e a védett fajok között vagy sem - értékes, fajgazdag, többnyire természetközeli élőhelyeken előforduló állat. Minden veszélyeztett élő szervezet megérdemli a fokozott természetvédelmi oltalmat. A környezeti hatásokra különösen érzékeny rovarok - ilyen a tegzesek túlnyomó többsége - azonnal érzékeli az ökológiai állapot romlását, és ekkor szinte azonnal eltűnik az adott helyről. Kicsi, sérülékeny populóciók esetén különösen kritikus a helyzet, illetve a nagy területre kiterjedő, durva ökológiai hatások (jelentős vízszabályozás, erőteljes és nagy területre kiterjedő vízszennyezés) esetén erősebb populációk is végzetesen sérülhetnek.
