Uherkovich Ákos: A Villányi-hegység botanikai és zoológiai alapfelmérése (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 10., 2000)
Dénes Andrea: A Villányi-hegység flóra- és vegetációkutatásának története, eredményeinek összefoglalása, különös tekintettel s védett és ritka fajok előfordulására. - History of research on flora and vegetation int he Villány Hills, summary of the result, with special regard to the occurrences of rare protected species.
50 DUNÁNTÚLI DOLGOZATOK (A) TERMÉSZETTUDOMÁNYI SOROZAT 10. (2000) A hegység vegetációjának jellemzése, a vegetációkutatás története és legújabb eredményei A kis területű, sürün lakott hegység - egy történelmi borvidék - mai vegetációját erősen befolyásolta az egykori és a mai művelés. A természetes növényzet egy részét, a nagy területű szőlőültetvényeken kívül, akácültetvények helyettesítik mind az északi, mind a déli löszlejtőkön. A hegység gerinci területeit, és déli lejtőit egykor mindenhol legeltették. Az erdőgazdálkodással kialakított egykorú erdők, és az akácosok mellett, további tájidegen ültetvények, köztük a déli lejtőkre is telepített fekete fenyvesek borítanak nagyobb területeket. A felhagyott, hegylábi gyümölcsösök és szőlők helyére visszatelepült sztyepprétekre xeroterm erdő, és adventiv, inváziós fafajok (Robinia pseudo-acacia, Ailanthus altissima) települnek. Ugyanez történik a felhagyott hegylábi legelőkön is. Itt kell megemlíteni a hegység számos (23 db) kő- és agyagbányáját. A jelenleg már nem müveit bányákba másodlagos, xeroterm növényzet és gyomnövényzet települt. A természetes növényzet a hegység központi részein a Tenkes, Csukma-, Feketehegyen és a Szársomlyón maradt meg. A hegység természetes társulásait korábban, a közeli Mecsek társulásaival együtt tárgyalták (HORVÁT 1961, 1972; JAKUCS 1958, 1961). KEVEY (1985, 1987) a hegység szurdokerdeinek {Scutellario-Aceretum /Horvát 1958/ Soó & Borhidi in Soó 1962) és a bükköseinek (Helleboro odoro-Fagetum Soó & Borhidi in Soó 1962) feldolgozását végzi el. Az északi lejtőkön e társulások a legnagyobb területet borító Asperulo taurunae-Carpinetum Soó & Borhidi in Soó 1964 társulás az állományába ékelődnek apró Tilio tomentosae-Fraxinetum orrú fragmentumokkal egyetemben. A gerinceken a Mecsekből leírt Aconito anthorae-Fraxinetum orni Borhidi & Kevey 1996 társulás is megjelenik. A platókon és az északi lejtőkön pedig Quercetum petraeacerris Soó 1963 társulás is előfordul. Ezek feldolgozása ez idáig még nem történt meg. A hegység völgyeinek alsó szakaszain, néhány helyen, mezofil rétek, ill. mocsárrétek (16. ábra) is előfordulnak. Ezek, ill. nádas társulások kísérik a hegységet északról szegélyező patakok völgyét is. Cönológiai feldolgozásuk szintén nem történt meg. A déli lejtők társulásai közül elsőként a Szársomlyó sziklagyep társulásáról (Sedo sopianae-Festucetum dalmaticae Simon 1964) jelent meg dolgozat (SIMON 1964). Az utóbbi évek kutatásai szintén a déli oldalak xeroterm társulásait érintették (BORHIDI & DÉNES 1997; DÉNES et al. 1993, DÉNES 1994, 1995, 1996b, 1997a, 1997b, 1999a, 1999b, KUN 1994). A Sedo sopianae-Festucetum dalmaticae társulás a hegység más területein is előfordul. A névadó fajokon kívül mindenhol jellemző fajai: Artemisia alba subsp. saxatilis, Dianthus giganteiformis, Trigonella gladiata, Sideritis montana. Legnagyobb kiterjedésben a Szársomlyó-hegy déli lejtőjén él, ahol néhány differenciális fajjal is jellemezhető: Colchicum hungaricum, Onosma arenarium, Carex liparicarpos. A Chrysopogono-Festucetum dalmaticae Dénes in Borhidi & Dénes dolomiton, kis lejtőszögü területen karsztbokorerdővel mozaikosan megjelenő társulás. A Chrysopogon gryllus dominancia mellett a sztyeppelemek magasabb jelenléte és a nyílt sziklagyepfajok hiánya jellemzi. A Szársomlyó csúcsának északi részén egy máshol nem élő 5гаmus pannonicus dominanciájú gyep is kialakult.
