Ábrahám Levente (szerk.): Válogatott tanulmányok 14. - Natura Somogyiensis 30. / Miscellanea 14. (Kaposvár, 2016)
Csicsek G.–Cseke D: Az erdőgazdálkodás aljnövényzetre gyakorolt hatásának vizsgálata a Bükkhát Erdőrezervátum védőzónájában
10 Natura Somogyiensis Dactylis polygama (2%), Carex hirta (2%). A zárt erdő gyepszintje is fejlett, benne a társulásra jellemző és zavarástűrő fajok egyaránt előfordulnak. A borítás alapján az erdő leggyakoribb fajai a következők: Carex sylvaíica, (11%), Hedera helix (9%), Carpinus betulus (9%), Galeobdolon luteum (8%), Rubus caesius (8%), Galium odoratum (8%), Rubus fru- ticosus agg. (7%), Brachypodium sylvaticum (6%), Dactylis polygama (3%), Acer campest- re (3%). Az erdei kvadrátok kétszintes lombkoronájának záródása 70-85% között változik. A felső lombkoronaszintjében a kocsányos tölgy (Quercus robur) dominál, az alsó lombko- ronaszintben a mezei juhar (Acer campestre), gyertyán (Carpinus betulus), mezei szil (Ulmus minor) és tatár juhar (Acer tataricum) jellemző. A 30-50%-os borítással jellemezhető cseijeszintben az alsó lombkoronaszint fafajai mellett a veresgyűrű som (Comus sanguinea), fagyai (Ligustrum vulgare) és az egybibés galagonya (Crataegus monogyná) jellemző. Az erdő kvadrátokban 3 invazív (Fraxinus pennsylvanica, Robinia pseudoacacia, Solidago gigantea) és 4 védett fajt (Arum maculatum, Cephalanthera longifolia, Primula vulgaris, Ruscus acideatus), a lék kvadrátokban összesen 12 invazív fajt (pl.: Asclepias syriaca, Erigeron annua, Phytolacca americana) jegyeztünk fel. Az antropogén zavarás hatása az aljnövényzetre (erőd-lék különbségek vizsgálata Borhidi-féle szociális magatartás típusok és ökológiai mutatók alapján). A szociális magatartás típusok (Borhidi 1993) vizsgálata alapján megállapítható, hogy csoporttömeg alapján a jó állapotban levő élőhelyeket indikáló specialista (S), kompetí- tor (C) és generalista (G) fajok előfordulása az erdőhöz köthető (lék: 21,2%, erdő: 81,2 %), mint például: Acer tataricum, Deschampsia caespitosa, Stellaria holostea, Ulmus laevis. A természetes zavarástűrők (DT) mind az erdőben (18,7 %), mind a lékben (57,2%) jellemzőek. A degradált élőhelyeket jelző honos gyomfajok (W), adventív (A) és invazív fajok (I), valamit a ruderális (RC) és agresszív (AC) kompetítorok a lék területére jellemzőek, összesített arányuk az erdőben nem éri el az 1 %-ot. (2/a. ábra) Egy terület növényzetét, ezen keresztül annak állapotát jól jellemezhetjük, ha megvizsgáljuk degradációt jelző fajok arányát. A degradáltságot a szociális magatartás típusok alapján, a zavarástűrő természetes gyomfajok (DT), a természetes gyomfajok (W), a ruderális kompetítorok (RC) és az agresszív tájidegen inváziós fajok (AC) borítás értékeinek arányával határoztuk meg (Morschhauser 1995). A degradációt jelző fajok aránya a lék esetében 78,5%, az erdei kvadrátoknál 18,8 % (2/b. ábra) A különbség lék és erdő között szignifikáns (Mann-Whitney U-teszt, p<0,05). Azaz a lék a fajkészlet alapján sokkal degradáltabb állapotban van, mint a zárt erdő. Az erdőgazdálkodás hatására bekövetkező zavarás egyik legszembetűnőbb változása a besugárzott fénymennyiség, hirtelen és drasztikus növekedése. A besugárzott fény meny- nyiségének megváltozását a növényzet indikációja alapján vizsgáltuk. Borítás adatok alapján számolt Borhidi-féle relatív fényigény alapján a fajokat két csoportra osztottuk. Amyéktűrő (ámyéktűrő és félámyéknövények (L2 - L5)), valamint napfénynövények (félnapfénynövények és napfénynövények (L6 - L9)). Ll-es fajt a területen nem találtunk (3. ábra). A lék és az erdő közötti különbség az ámyéktűrő és napfénynövények egymáshoz viszonyított arányát vizsgálva szignifikáns (Mann-Whitney U-teszt, p<0,05). Az erőben az ámyéktűrő fajok (pl.: Ariim maculatum, Carex sylvatica, Galeobdolon luteum) dominanciája jellemző (73,2 %), de megjelennek a napfénynövények (pl.: Ajuga reptans, Urtica dioica) (26,8 %) is. A csúcs az ámyék-félámyék növényeknél (L4) jelentkezik. Az erdőben a változatos besugárzási viszonyok, a lomkorona szerkezete, 70-85%-os átlagos záródás, valamint a 100 év feletti állományokra jellemző természetes mikrolékképződés, kedvez a különböző fényigénnyel rendelkező növények megjelenésének, így a fényspektrum széles, elnyújtott lesz, kiugró csúcsok nélkül (3. ábra).
