Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Ragadozó emlősök táplálkozási kapcsolatai - Natura Somogyiensis 21. (Kaposvár, 2012)
2. Irodalmi áttekintés - 2.2. Ragadozó emlős fajok táplálkozási szokásainak jellemzése és kutatottsága
46 Natura Somogyiensis et al. 2002). A zsákmányfaj sűrűségének növekedésével a ragadozó egyre gyakrabban találkozik a zsákmánnyal, könnyebben találja meg a búvóhelyeit, az ismételt vadászatok során csökkenti a keresési időt (ami a vadászat kezdetétől a zsákmány megtalálásig tart) és a kezelési időt (a zsákmány elfogásától az újabb megéhezésig tartó időt), emiatt a ragadozó vadászati hatékonysága gyorsan nő. Ebben a tanulásnak fontos szerepe van. A memóriában rögzült leghatékonyabb vadászati mód, az ún. keresőkép (Tinbergen 1960) segítségével a ragadozó a felidézett emlékkép alapján keresi a leggyakoribb, legsikeresebben elejthető prédát. A táplálékváltás („switching”, vagy gyakoriságtól függő preferencia) a ragadozók közötti, táplálékforrásokért folyó versengés mérséklődését eredményezheti, amennyiben az egyes predátor fajok például a kisemlősök mellett, az említett módon eltérő alternatív táplálékot választanak. A témában magyar nyelven például Szentesi és Török (1997) és Heltai és Szemethy (2010) munkáiban olvashatók további részletek. Az ember által átalakított területek táplálékhálózatainak legsérülékenyebb fajai a nagytestű, specializálódott csúcsragadozók (Creel és Creel 1996, Crooks és Soulé 1999, Cardillo 2003, Swihart et al. 2003), mint amilyen Magyarországon a szürke farkas és a hiúz. A nagytestű csúcsragadozók jelenlétében a generalista és legtöbbször közepes testméretű ragadozó (mezopredátor) fajok állománya rendszerint alacsonyabb. Ekkor az ún. top down - vagyis magasabb táplálkozási szintről történő - szabályozás érvényesül. A kisebb testű ragadozók a vadászati módszereikben alkalmazkodnak a nagytestű csúcsragadozó jelenlétéhez. Például megfigyelték, hogy a Yellowstone Nemzeti Parkba visszatelepített szürke farkas jelenlétében az addig csúcsragadozónak számító prérifarkas viselkedése megváltozott, a prérifarkas a farkas zsákmányállat maradványainak fogyasztójává vált (Switalski 2003). Európa északi erdős területein pedig a korábban csúcsragadozó vörös róka átállt a visszatelepülő hiúz által elejtett őzek maradványainak fogyasztására (Helldin és Danielsson 2007). Ugyanakkor a farkastól mentes területeken terjeszkedő prérifarkas a bevezetésben említett módon képes visszaszorítani a tőle kisebb testméretű ragadozókat (Crooks és Soulé 1999), köztük a szintén a kutyafélék közé tartozó vörös rókát és kitrókát (Vulpes velős) is (Gosselink et al. 2003, Kamler et al. 2003). Északi, hideg égövi területeken végzett vizsgálat (Elmhagen et al. 2002) szerint, a vörös róka, mint erősebb versenytárs kiszoríthatja a kisebb termetű sarki rókát (Alopex lagopus) a táplálékban gazdag területekről. Hasonló tapasztalatokhoz jutottak a Közel-Keleten a vörös róka és a tőle kisebb afgán róka (Vulpes cana) esetében (Stuart és Stuart 2003). Az aranysakál a hozzá hasonló élőhelyeket használó vörös róka versenytársának tekinthető a nagyobb testméretéből és fejlett társas magatartásából adódó előnyök miatt (Macdonald 1983, Gittleman 1985, Demeter és Spassov 1993). Nagy állománysűrüségben az aranysakál mérsékelheti a vörös róka állománysűrűségét, amint azt izraeli mezőgazdasági művelés alatt álló, valamint települések közeli erdős területeken és szeméttelepek közelében egyaránt tapasztalták (Bino et al. 2010), de hasonló megfigyelésről számoltak be Görögországból is (Giannatos 2004, Giannatos et al. 2005). Egy etológiái tesztben azt találták (Scheinin et al. 2006), hogy rossz táplálékellátottság esetén a róka tart a sakáltól, és a sakál közeli jelenlétében elkerüli a táplálkozó helyet. Ugyanakkor, a fajok közötti nagymértékű táplálék átfedés a versenytársak egyikének a pusztulásához is vezethet (Crooks és Soulé 1999, Palomares és Caro 1999), vagy növeli a közösségen belül a kihalás valószínűségét, különösen, ha a versenytársak egyikének szűk a táplálkozási niche-e. Ilyen esetet például Afrikából írtak le (Hayward és Kerley 2008), ahol öt nagyragadozó által alkotott közösségben az afrikai vadkutya és a gepárd (Acinonyx jubatus) szűk táplálkozási niche értékek mellett egymással nagymértékű táplálék átfedést mutatott, miközben a táplálék generalista és
