Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Ragadozó emlősök táplálkozási kapcsolatai - Natura Somogyiensis 21. (Kaposvár, 2012)
2. Irodalmi áttekintés - 2.2. Ragadozó emlős fajok táplálkozási szokásainak jellemzése és kutatottsága
Lanszki J: Ragadozó emlősök táplálkozási kapcsolatai 41 A vadmacska az egyetlen ragadozónk, amelynek állományhelyzete a védelem ellenére egyértelműen romlott 1987 óta (Szemethy et al. 1994), elterjedési területe és valószínűleg sűrűsége is csökkent. Veszélyeztetett állományhelyzetére és a hazai táplálkozásvizsgálatok hiánya miatti ismeretlenségére való tekintettel, az 1998-ban indult Országos Emlős Ragadozó Monitoring Programban morfológiailag, majd molekuláris genetikai módszerrel (Pierpaoli et al. 2003) taxonómiailag azonosított vadmacskák, elvadult házimacskák és hibridek táplálék-összetételét kezdtük tanulmányozni. Közönséges hiúz (Lynx lynx Linnaeus, 1758) A közönséges hiúz eurázsiai faj, Európa erdős vidékein korábban elteijedt volt, mára az élőhely vesztés és az üldözés miatt szigetszerű állományai maradtak fenn. Nagyobb állománysűrűsége a jó őzes területeken alakul ki, míg ahol fő prédája a nyúl, ott a sűrűsége is alacsonyabb (Mitchell-Jones et al. 1999). A hazai állatvilágból kipusztult (Rakonczay et al. 1990), majd a szlovákiai állomány megerősödését követően ismét megjelent Magyarországon (Hell 1978, Faragó 1994). Napjainkban, több-kevesebb rendszerességgel az Északi-középhegység egyes területein előfordul (Szemethy és Heltai 1996, Faragó 2002). Élőhely-igényét tekintve specialista faj, emiatt rosszul viseli az élőhelyek megváltozását. Szinte kizárólag a nagy kiterjedésű lombhullató vagy tűlevelű erdők lakója. A hiúz testalkata nagyon jellegzetes, testméretéhez képest a feje viszonylag kicsi, a lábai hosszúak, különösen a hátulsok. Mancsai szétterülök, erőteljesek. Mindezek a magas hótakaróhoz való alkalmazkodást jelzik. Jól és nagyokat tud ugrani, gyorsan tudja hajtani zsákmányát, könnyedén mozog a sziklák között, vagy akár a meredek hegyoldalakon. Általában magányosan él, területtartó állat. Mozgáskörzetének nagysága 10-60 km2. Hazai megfigyelés (Szemethy et al. 2010) szerint akár 40-50 km-t is megtesz a párzó hely és a zsákmány között. Vadászatai során a farkasnál kisebb távolságokat jár be, és több napig az elejtett és földdel, avarral, hóval bekapart zsákmány közelében marad, visszajár rá. A hiúz párzási időszaka, a „pacsmagolás” február-márciusban van. 65-75 nap elteltével általában 2-3 kölyköt hoz világra. Bár az utódok nyolchetes kor után már fogyasztanak húst, de viszonylag hosszú ideig, 5-6 hónapos korukig szopnak is. A következő szaporodási időszak végéig anyjukkal maradnak. E két ok miatt a kölykök sorsa hosszú időn keresztül függ az anyjuktól. Generáció intervalluma hosszú, a nőstény 20-22 hónaposán, a hím csak 34-36 hónaposán válik ivaréretté. A hiúzzal kapcsolatban további részletek Demeter (1984), Faragó (1994, 2002), Heltai et al. (2010) munkáiban olvashatók. A hiúz táplálékspektruma a kisrágcsálóktól a madarakon keresztül a kistestű növényevő patásokig tart. Az élőhelytől függően őz, nyúl, szarvasborjú vagy muflon képezi a fő táplálékát. Kisrágcsálókat elsősorban a nyári időszakban fogyaszt. Jellemzően magányosan vadászik. Zsákmányát általában lesből figyeli, vagy lopakodva közelíti meg és rövid, gyors vágtában ejti el. A hazai nyomkövetések megfigyelései szerint a rágcsálók, madarak mellett elsősorban őzet és muflont eszik. A nagyobb testű zsákmányállatokból elsősorban a nagyobb izmokat fogyasztja el. A rendelkezésre álló vizsgálatok (16. melléklet) nagyobb része Európa északabbra eső területeiről származik. A hiúz fő táplálékát a vizsgálatok többsége szerint vagy a kisebb testméretü csülkös vadfajok, különösen az őz (Jedrzejewski et al. 1993), vagy nyúlalakúak alkották (16. melléklet). Európa legészakabbra eső területein (pl. a Sarek Nemzeti Parkban) a hiúz legfontosabb téli tápláléka a félig háziasított rénszarvas (Rangifer tarandus) volt, emellett madarakkal (fajdfélékkel) és nyállal táplálkozott még, és alkalomszerűen vörös rókát is elejtett (Pedersen et al. 1999). Norvégia déli területein, télen főként őzzel, nyúllal, ritkán jávorszarvassal,
