Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Vadon élő vidrák Magyarországon - Natura Somogyiensis 14. (Kaposvár, 2009)
5. A VIDRA TÁPLÁLKOZÁSI SZOKÁSAI - 5.1. A vidra zsákmányszerző viselkedése, vizsgálati módszerek
A legáltalánosabban használt vidra táplálkozásvizsgálati módszer tehát a hullatékelemzés. A módszer lényege, hogy a ragadozó hullatékában legtöbbször megtalálhatóak olyan zsákmány-maradványok, amelyekből akár faj szintig azonosíthatók az elfogyasztott táplálékelemek. A táplálékmaradványokat vagy száraz technikával, vagy átmosás után, lehet szétválogatni, majd gyűjteményi preparátumok alapján vagy határozó atlaszok segítségével sztereo mikroszkóp, vagy nagyító alatt történhet a meghatározás. A halak például pikkelyből, csigolyából, garatfogból, továbbá jellegzetes koponyacsontokból azonosíthatóak. A módszer előnyei között említhető, hogy nagy pontosságú kvalitatív analízist (és kvantifikálást) tesz lehetővé. Tekintve hogy ez a legelterjedtebb módszer, így könnyű az eredmények összehasonlítása. További előny, hogy állatkímélő (ellentétben a gyomortartalom vizsgálattal), így a ritka és a fokozottan védett fajok is könnyebben tanulmányozhatók. Hosszú távú, jól megtervezhető vizsgálatokat tesz lehetővé, nagyszámú minta gyűjthető és dolgozható fel (javul a megbízhatóság), területek és időszakok hasonlíthatók össze (ha a mintavétel és a feldolgozás azonos). Továbbá relatív nyomjel sűrűségbecslést tesz lehetővé és a friss hullatékból, molekuláris genetikai vizsgálattal, egyedi azonosítás (plusz MNA meghatározás) is végezhető. Nem utolsó szempont a mintagyüjtés viszonylagos olcsósága, az átmosott minták jó (egyszerű, fagyasztást nem igénylő) tárolhatósága. A módszer kétségtelen hátrányai közé tartozik viszont, hogy időigényes a mintafeldolgozás, az eltérő feldolgozási és számítási módszerek összevetése problémás lehet, továbbá kis területről történő gyűjtésnél fennáll a nem random mintavétel veszélye (egyedi sajátosságokat vizsgálunk), vagy ha kevés a minta kapcsoltság állhat fenn (1-2 táplálkozásból származik mind), zoonózisok veszélye fordulhat elő (vidránál minimális), a madártojás fogyasztás kimutatás problémás, illetve a hullatékelemzés speciális laboratóriumi és határozási technikát igényel. Egyes kutatók (pl. HANSEL et al. 1988, CARSS és ELSTON 1996, JACOBSEN és HANSEN 1996, CARSS et al. 1998, CARSS és NELSON 1998, KLOSKOWSKI et al. 2000, COPP és ROCHE 2003, COPP és Ko VAC 2003) részletesen foglalkoztak az elfogyasztott halak méretének meghatározásával. A halak csigolyamérete, vagy koponyacsontjai valamint testhosszúsága közötti összefüggés felhasználásával néhány fajra (pl. ezüstkárász, ponty, domolykó, sügér, törpeharcsa) a gyakorlatban jól használható matematikai módszert dolgoztak ki. A hal eredeti testhossza regressziós egyenlettel egyszerűen kiszámítható, pusztán a vidrahullatékban megtalált egyes csigolyák, vagy koponyacsontok méretének ismeretében. A vidrahullaték elemzés eredményeinek a kifejezése leggyakrabban az „előfordulási gyakoriság" alapján történik. Ez valójában többféle számításmódot takarhat. Az egyik a tulajdonképpeni százalékos előfordulási gyakoriság, amely az adott táplálékelemet tartalmazó hullatékok százalékos arányát jelenti (ennek összegzésekor legtöbbször 100%nál nagyobb értéket kapunk). Egy másfajta számítási módszer a százalékos relatív előfordulási gyakoriság, ami egy adott táplálékelem előfordulási gyakoriságát fejezi ki az összes elem együttes számának figyelembevételével (összegzéskor 100%-ot, illetve, ha nem százalékosan fejezzük ki, akkor a relatív gyakoriságok összegzésével 1 -et kapunk). A gyakorisági számítások során az egy hullatékban található adott táplálékelem (pl. halfaj) minimális egyedszámát kell meghatározni, például a garatfogak, jellegzetes koponyacsontok megszámlálásával. Léteznek olyan számítási módok is, amelyek a fogyasztott táplálékok térfogatarányait is megkísérlik figyelembe venni. Az egyik ilyen megközelítés, amikor a hullatékban található táplálékmaradványokat azoknak az ürülék teljes térfogatára vonatkoztatott, relatív térfogata szerint súlyozzák (pl. JACOBSEN és HANSEN 1996). Ezzel a minták nagy méretbeli különbségéből eredő hibát igyekeznek kiküszöbölni.
