Ábrahám Levente (szerk.): Biodiverzitás Napok. Gyűrűfű 2006-2008 - Natura Somogyiensis 13. (Kaposvár, 2009)

Ortmanné Ajkai Adrienne-Fridrich Ágnes-Morschhauser Tamás: Gyűrűfű környékének tájhasználata és élőhelyei

elzárt „erdőországban" kéménytelen, zsúptetős, fa és vályogházakban éltek az emberek. A népesség növekedése és a fejlődés magával vonta az erdők irtását is. A hamuzsírfőzés, szénégetés és a kalamász és szurokkészítés sok faanyagot igényelt. Ezért számos, az erdők védelmét szolgáló rendelet jelent meg. A XX. századig a Zselicben sarjaztatásos, vagy helyi újulatra alapuló spontán erdősülések, felújítások voltak a jellemzők, melyek jelentősen nem változtatták meg a megmaradt erdőterületek természeti állapotát (BORHIDI 1984, PINTÉR 2003). A századforduló tölgyesítési programja, a világháborúk közti tűzifa igény kielégítésére a cseresítések, a trianoni békeszerződés után az ország fenyvesinek elvesztésével a fenyvesítési program és az akácosítások mind-mind növelték a kultúrerdők arányát, tovább csökkentve ezzel a táj ökológiai potenciálját (PINTÉR 2003). A falvak körül az erdőirtással kialakított nagy területű legelőket és kaszálókat az extenzív legeltetés tartotta fenn; megszűnésével ez a jellegzetes élőhelytípus országszerte erősen megfogyott, cserjésedik, erdősödik, vagy özöngyomok lepik el. Gyűrűfű első írásos emlékei 1332-ből származnak, tehát évszázadok óta lakott település. Régen állattenyésztéséről volt híres. Talaja rendkívül gyenge, gyepjeinek hektáronkénti aranykorona értéke 2 alatt van, az erdőké 2 körül, míg az egykori szántók 2 és 4 között (FARKAS 1995). A Sándor-árokban folyó patak medrét szabályozták, a mellette karbantartott réteken kiváló legelőket alakítottak ki. Az idős emberek elbeszélése alapján bizonyosra vehető, hogy Gyűrűfű környékén egy erősen mozaikos összetételű gazdálkodási kultúra virágzott. A ma 72 éves Puffier Ádámné elmondása szerint a Szentléleki-völgy a Jeszenszky családé volt, a földeket ők parcellázták ki a családoknak. A még látható siló felett gyümölcsös található, benne elöregedett alma, szilva, dió, ringló fákkal. A gyümölcsöst gondosan művelték, a bozótot nem hagyták terjedni. A ma is álló és használt gémeskút környékén lakott Gáspár bácsinak ökrei, lovai, birkái, mangalicái voltak, a kaszálóról nekik gyűjtötte be a szénát. Tulajdonképpen az egész patakmenti sáv a Szentléleki-völgy alján egyetlen összefüggő kaszálórét volt. A Gyűrűfűtől nyugatra emelkedő meredek domb (ahol most száraz cserjés és északra tőle akácos található) legelő volt, amit minden tavasszal a helybéli fiataloknak kellett kitisztítaniuk. Aradi Mártonné szerint Szentlélekpuszta jól működő puszta volt. A II. világháború után annyi hold földet kaptak, ahány gyerek volt a családban, s a földeket gondosan művelték. Az 1950-es évek légifényképén látszik, hogy szántók, legelők, kertek ölelték körül.Mivel sok volt a szőlő a vidéken, kellett a fa a karóknak, s ezért telepítették 1925 körül a temetőtől nyugatra elhelyezkedő nagyobb kiterjedésű akácost. A Kisibafa felé található Szőlő-hegy és az említett Szentlélekpuszta gyümölcsösének cserjésedett maradványai ma is láthatók. 1968-1970 között az akkori körzetesítési politika következtében elnéptelenedett, utolsó családja 1970-ben költözött el. A hagyományos gazdálkodás megszűnt, a falut övező, gondosan megmunkált földek elgazosodtak. Az elnéptelenedésnek előnyei is voltak. Az azóta eltelt 40 évben a fakitermelést kivéve lényegében nem folyt semmiféle környezetszennyező emberi tevékenység, a vízgyűjtő vizeinek állapota ideálisnak tekinthető. Az egykori falu környéke 40 éve felhagyott kultúrtáj, mely nagy része természetes úton regenerálódik. Gyűrűfű jelenleg ökofalu, ahol a lakosok jelentős hányada folytat kíméletes külterjes állattartást (ló, kecske, birka), ezért a gyepek átlagosnál nagyobb részét kaszálják, szártépőzik. Igyekeznek egyes becserjésedett területeket megtisztítva újra legelővé, sőt fás legelővé alakítani. A felhagyott szántók egy részét legeltetik, megakadályozva becserjésedésüket és elgyomosodásukat, hosszú távon gyepregeneráció irányába terelve