Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Magyarországon élő ragadozó emlősök táplálkozás-ökológiája - Natura Somogyiensis 4. (Kaposvár, 2002)

A vörösróka A vörösróka szinte az egész északi féltekén elterjedt faj. A lehető legváltozatosabb élőhelyeken, a szubtrópusi területektől a sarkkörig, a különféle típusú erdőktől a nagyvárosokig, a síkvidéki területektől a 3000 m magas hegyekig előfordul (TRENSE 1989, MITCHELL-JONES et al. 1999). Rendkívül jó alkalmazkodó-képességének köszönhetően betöltötte az üldözött nagyragadozók helyét, melyek visszaszorultak a kevésbé háborgatott hegyvidéki területekre. Folyamatosan növekvő terítéke mellett állománya növekszik, a hazai statisztika szerint 2000-ben 55 ezer példányból állt (CSÁNYI 1999, 2000, 2001). Magányosan, főként szürkületben és éjszaka vadászik. Tápláléka rendkívül változatos, a gilisztáktól, rovaroktól, gyümölcsöktől egészen a közepes testű emlősökig terjed, de a nagyvadak és a háziállatok tetemeit is elfogyasztja. Opportunista ragadozó, vagyis a legnagyobb sűrűségben előforduló, legkisebb energia befektetéssel hasznosítható táplálékforrást részesíti előnyben. A róka táplálék-összetétele viszonylag jól ismert, a nagyszámú tanulmányokból az Európában végzett vizsgálatok közül emelek ki néhány fontosabbat. A téma irodalmát HELTAY (1989) tekintette át részletesen. Skandináviában, sarkvidéki feltételek mellett LINDSTRÖM (1988,1989) vizsgálatai szerint a vörösróka fő táplálékát pocok fajok alkották. Azt a következtetést vonta le, hogy a róka ovulációs rátája szorosabb korrelációban áll a kölykök születésekor (tavasszal) tapasztalható rágcsáló táplálék-készlettel, mint ami télen rendelkezésre állt. Svédország különböző klimatikus adottságú vidékein végzett másik vizsgálatban szintén a kisemlősök képezték a róka fő táplálékát, közülük is a pocokfélék fordultak elő leggyakrabban (ENGLUND 1965). A pocok gradáció évében a pocokfélék fogyasztása nagyobb volt, mint a többi évben. A pockot a róka előnyben részesítette az egerekkel szemben. Egyes svédországi nagy üreginyúl sűrűségű területeken viszont a nyúl képezte a legfontosabb táplálékát. A rókagyomrokban házi macska, menyét, borz, sőt kétséget kizáróan elhullott róka maradványát is megtalálták. Alternatív zsákmányfogyasztás hipotézist tesztelve (ANGELSTAM et al. 1984, LINDSTRÖM et al. 1986) azt tapasztalták, hogy a rókák táplálékában nőtt az alternatív táplálék (nyírfajd és havasi nyúl) aránya az egyébként domináns tápláléknak számító kisemlősök állományának csökkenésekor. A szarvasfélék közül leggyakrabban őz szerepelt táplálékként, mely a vadászható madarak egy részéhez hasonlóan, ENGLUND (1965) feltételezése szerint vadászat után elhullott példányokból származhatott. A madarak közül legnagyobb arányban a vadászható fajdféléket és fácánt, kisebb részben tőkés récét, szárcsát és erdei szalonkát evett a róka. Az egyéb táplálékféleségek között előfordultak gyíkok, keresztes vipera, békák, futrinkák, galacsinhajtók, pattanóbogarak, giliszta, kullancs, stb. Ezeken kívül a róka táplálékában szerepelt háziállatok vágásából származó hulladék és szemét is, továbbá kertekben és vadon termő gyümölcsök. A szerző közvetlen kukoricafogyasztást is feljegyzett. Dániában, erdővel tarkított mezőgazdasági területekről származó minták alapján, szintén a kisemlősök bizonyultak a róka leggyakoribb tápláléknak (JENSEN és SEQUIRA 1978). A gyomrok 67%ában találtak kisrágcsálókat és a táplálékmaradványok 19-36%-a származott élőhelytől függően mezei-, vagy üregi nyúltól. Róka, borz, őz és háziállat (főként baromfi) maradványok is előfordultak a táplálékban. Vadon élő madarak 37%-ban szerepeltek, ezek egy