Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Magyarországon élő ragadozó emlősök táplálkozás-ökológiája - Natura Somogyiensis 4. (Kaposvár, 2002)

по NATURA SOMOGYIENSIS Összességében megállapítható, hogy a hazai elterjedés központjában található területen, ahol a parlagföldek, árokpartokat szegélyező bokros és fás élőhelyek, valamint a szabdalt erdők túlsúlya jellemző, a kisemlősök fogyasztása közel kétszerese a vizsgált mezőgazdasági művelés alatt álló peremterületen élő sakálénak. A peremterületen télitavaszi időszakban az elhullott csülkös vad fogyasztása volt jelentős (amint az ott élő rókánál is). Mivel az ürülék mintákban előfordult vaddisznó, illetve szarvasfélék maradványai kifejlett egyedektől származtak, a predációnál valószínűbb a dögfogyasztás. A vizsgálat ezen a területen tavasszal megszakadt a sakálok eltűnése miatt, ezért nem lehet tudni, vajon a szarvasfélék ellesi időszakában hogyan alakult volna a táplálék-összetétel. A központi területen télen nem volt jelentős a nagyvadak fogyasztása, viszont tavasz végén és nyár elején, a nagyvadak ellesi és utódnevelési időszakában megnőtt a fogyasztásuk. Azonban ekkor is előfordult dögfogyasztás (aduit vaddisznó és gímszarvas). Kétséget kizáróan nagyvad fajok borjának zsákmányolását írták le Afrikában (LAWICK 1970), Ázsiában (összefoglalta: DEMETER és SPASSOV 1993), valamint magas hóban őz és dámvad elejtéséről is beszámoltak (DEMETER és SPASSOV 1993). A szavannán az aranysakál általában magányos vadász, esetenként párban vadászik gazellák borjára (LAWICK 1970, LAMPRECHT 1978). A jelen peremterületi vizsgálatban, téli-koratavaszi periódusban viszont kizárható a nagyvad borjak zsákmányolása is. A területen nyári-őszi időszakban, családi kötelékben történt vadászatot figyeltek meg dámvadra és vaddisznó süldőre (SIMON 1996, Szűcs Z. szóbeli közlés) és Afrikában is leírtak hasonló eseteket (LAMPRECHT 1978). A hosszan tartó üldözés azonban nem jellemző az aranysakál vadászati stratégiájára, ugyanis testfelépítése alapján elsősorban a préda gyors lerohanására alkalmas (LAMPRECHT 1978, TRENSE 1989, DEMETER és SPASSOV 1993). Európában, a sűrűn lakott vidékeken, az ember általi üldözés miatt inkább a magányos vagy páros vadászatot részesítik előnyben a falkavadászattal szemben (DEMETER és SPASSOV 1993). A szakirodalomban közöltekhez hasonlóan a vizsgált területen kisemlős és nagyvad fajok mellett sok egyéb táplálék taxon is előfordult a sakálok táplálékában. Más szerzők is beszámoltak például halak, kétéltűek (ALIEV 1969, TARJANNIKOV 1974), gyümölcsök és egyéb növények (ALIEV 1969, LAWICK 1970, LAMPRECHT 1978, DEMETER és SPASSOV 1993) fogyasztásáról. A jelen vizsgálati eredményektől eltérően, Ázsiában jelentős apróvad predációról (DEMETER és SPASSOV 1993, GIDAJATOV 1965), valammt háziállat fogyasztásról is beszámoltak (STENIN et al. 1983, YOM-TOV et al. 1995). Apróvad a hazai sakálok táplálékában nem jelentős mennyiségben fordult elő, háziállat fogyasztás pedig „dögkútból" történt. Közép-Ázsiában a táplálék nagyfokú változatosságát, valamint jelentős évszakonkénti különbséget tapasztaltak (DEMETER és SPASSOV 1993). A jelen vizsgálatok ettől részben eltérnek. A központi területen ugyanis a táplálék egyhangúságát (a kisemlősök abszolút túlsúlyát) jelezték az alacsony táplálkozási niche-szélességi értékek is. A táplálék összetétele alapján a vizsgálatban szereplő aranysakál kisemlős specialista életmóddal jellemezhető. Ugyanakkor a peremterületen kapott eredmények azt mutatják, hogy a sakál jól képes alkalmazkodni más élőhelyi feltételekhez is, amennyiben az emberi zavarás mértéke nem jelentős. Képes az éppen legkönnyebben kiaknázható táplálékforrást kihasználni, ami táplálkozási opportunizmusra utal. Nyilvánvaló, hogy a vizsgálatban szereplő néhány év tapasztalata alapján még nem lehet kimerítő választ adni a sakál hazai táplálkozási szokásairól. Ennek ellenére a kapott eredmények sejtetik, hogy egy rendkívül sokszínű, érdekes, valószínűleg még sok meglepetéssel szolgáló ragadozó fajjal állunk szemben. Az adatokból remélhetően az is kiolvasható, hogy a sakál hazai megítélése méltatlanul negatív. Az aranysakál kutatásával kapcsolatos további részletek az alábbi sorszámú publikációkban találhatók meg: [21, 22, 23, 26, 27].