Gyökerek • A Dráva Múzeum tanulmánykötete, 2007

Necze Gábor: „Születtem 1915-ben” – egy régi barcsi visszaemlékezései

Necze Gábor: „Születtem 1915-ben... " Egy régi barcsi visszaemlékezései volt. A vagonból csak hárman vagy négyen tudtunk kiszállni. Az 52 főből 3536-an maradtak a vagonban. Minket egy közeli erdőben lévő lágerba vittek. Legelőször lefertőtlenítettek bennünket, majd megfürödtünk, minek során végre megszabadulhattuk a sok tetűtől. Ezután kaptunk egy deciliter kását, mert tudták, hogy a gyomrunk nagyon össze van szűkülve. Úgy látszik, nekik már gyakorlatuk volt ebben, hogy ilyenkor nem lehet egyszerre sokat enni. A fekhelyünk egy bütykös fadorongokból lerakott priccsből állt. Csupán a ruhánkban feküdtünk mindenféle takaró nélkül, és alattunk sem volt semmi a priccsen kívül. Viszont rendszeresen kaptunk enni, még ha keveset is. Egy első világháborúból itt maradt magyar adott egy darab papírt mindenkinek, és azt mondta, hogy írjátok meg az otthoniaknak, hogy Húsvétra otthon lesztek. Azt viszont elfelejtette megmondani, hogy melyik Húsvétra... Aki járni tudott közülünk, azokat kivitték az erdőbe sírt ásni az olaszok részére. Akkora sírhelyeket ástunk, hogy egy kisebb családi ház belefért volna. Rengeteg olasz hadifoglyot temettek itt el. Szánon hordták ki őket, és megfagyva, meztelenül úgy néztek ki, mint a viaszbabák. Ekkor volt az első nézeteltérésem az oroszokkal. Kivittek bennünket az erdőbe, ahol ácsorogtunk, fagyoskodtunk, én pedig szidtam őket. Ha már egyszer kihoztak bennünket, miért nem dolgoztatnak? Mindezt meghallotta egy ruszin gyerek, és elárulta az orosz őrnek. Az őr félreállított engem, és megfenyegetett, hogy agyonlő. Végül meggondolta magát. Úgy látszik, ő is nekem adott igazat. Tambovban általában sírásással foglalkoztunk. Március 28-án bevagoníroztak bennünket, és elvittek minket az Uraiba. Gubahának nevezték azt a helyet, ahova mentünk. Ez egy magas hegyoldalban feküdt. Város nem volt a közelben. Állítólag egy gyár alapjait kellett volna elkészítenünk, de sok hasznuk nem volt belőlünk, mert nem volt erőnk dolgozni. Itt volt egy szükszemü lágerparancsnokunk, aki rettenetesen haragudott a hadifoglyokra. Mindemellett a koszt is pocsék volt. Furkósbottal hajtott ki bennünket dolgozni. Az egyébként is elkeserítő fizikai állapotunk tovább súlyosbodott. Itt még tartott a tél, mert nagy hó volt, s hideg is volt. Egy 25 személyes sátorban volt a szállásunk. A sátor közepén helyezkedett el a kályha, de fűteni sosem tudtunk, mert a fát, amit hoztunk, egyenesen a konyhára kellett vinni. Az orosz orvosnő állandóan vitatkozott a lágerparancsnokkal, hogy a rossz koszt és ilyen munka mellett annyira legyengülnek a foglyok, hogy mindenki meg fog halni. De a lágerparancsnok nem sokat törődött vele. Egy paksi gyerek tudná megmondani, hány halottat vitt ki a lágerból, és hova vitte őket. О egész nap halottakat szállított.

42 " A paksi hadifogolytársból később vezető személyiség lett egy tsz-nél, ezért kínossá vált számára a hadifogoly múltja. Ezt, mikor Parádi József meglátogatta őt, vele is éreztette. 210