Tragor Ignác (szerk.): Vác az irodalomban - Váci könyvek 15. (Vác, 1925)

XX. Vas Gereben

XX. VAS GEREBEN

219

önmagát győzi le.

Lármát ütött Balogh kanonokban a szív és a vérnek legmelegebb csöppjeit kergeti agyába, hogy megküzdjön a hidegebb ésszel, mely idáig nem engedett el semmit a szigorból; de mielőtt fekhelyére menne a pap, az embert még egyszer megrohanta az egyéniségnek leggyöngébb része, a szánalom, — nem hagyá lenyugodni, mintha kérné, gondolja meg, menynyit érdemel egy család, melyet a véletlenség az emberi cselekvényeknek gyakran túl a rendén szűkkeblű és akárhányszor szükségtelen szabályai, megirt joguktól ennyi idő óta megfosztottak ?

Csak egy szavába, saját akaratába került volna ürügyet lelni, — ez ürügyet még saját káptalanbeli társai sem vennék észre; de midőn e gondolatot az engedékenyebb szív megsúgá az észnek, a kanonok mellére akarván tenni kezét, a mellén csüngő aranykereszt oly hideg lön reszkető keze alatt, hogy a csata rögtön el lön döntve, a szent jel emlékeztetője lön az önmegtagadásnak s az emberi gyöngeség fölött a magasabb hatalom intézkedéseiben való megnyugvás erőt adott az engedelmességre, mit a szent hivatal követelt.

Éjfél után végzé csak el a napi imát, mely ma az íhletettség órájában hosszabbra nyúlt, mint egyébkor, közben megállapodván s ilyenkor számot adott önmagáról az Istennek, megemlékezett a múltról, melynek terhes órái valának : de soha sem esett el, ha a kötelességnek terhét emelnie kellett.

Mint ember jótéteményeivel, mint hű jobbágy a halállal szemközt is hű, mint hazafi a legkétségesebb órában önfeláldozó, mint pap eskütartó, ... ám jöjjön el az igazbíró s mérlegével fontolja meg, mint felelt meg a rábízott kötelességeknek.

Midőn imáját végezné, zörejt hall az utcáról és a kapunál megszólal a csengetyű, világos jeléül, hogy valaki bebocsáttatni kíván.

i