Tragor Ignác: Vác műemlékei és művészei. Több képpel és melléklettel (Vác, 1930)
Mellékletek
126 Lenesben a művészi. Kivitte őt Migazzi kas* télyába és hónapokon át foglalkoztatta. Megbízásából képeket, köveket, fadarabokat festett be sejtelmes vonalrajzokkal, torz alakokkal. Ezek mint ősrégi fétiszek, rejtelmes tótemjelvények váltak díszére a Zubovics-kúria etnográfiái múzeumának. Ebben az időben Zubovics valamennyi barátjától arcképet kért: — Tudod — mondogatta — egy Piomboképet hoztam Olaszországból, a kiváló Cinquecento művésznek egyik legértékesebb és leghíresebb alkotása : Jézus feltámasztja Jaurusz leányát. De én nem akarom azt a sok zsidópofát látni, átfestetem egy hírneves olasz művésszel, akit udvaromba hívtam és barátaim képét pingáltatom rá. Jaurusz leánya Giziké lesz, minden idők divatos toilettjében. Már Sívó Gyuszi alakja rajt van, a hüvelykujját szopogatva, vágyó pillantásokat vet a gyönyörű leányra. Körülállják: Tanyó, Sándor Jóska, Tragor Náci stb. A kép valóban eL készült. Középpontjában Vác akkoriban legszebb leánya állott, illetve feküdt. A verniszszázsra megjelentek a meghívottak mind, de a művész már akkor nem volt látható. Vissza^ utazott Vácra, azaz, hogy Olaszországba. A jelenlevőknek nagy mulatságot okozott, hogy alig ismertek magukra a képen, mert festőjük, a derék Lenes piktor, a legtöbbjét nem ismerte személyesen és a szőkét barnának, a barnát viszont szőkének festette. A fekete Samarjay csakúgy sugárzott szőkeségében! A nyomorék Lenesnek Kassai Vidor volt az utolsó Maecenása. Az öreg Kassai bácsit gazdag embernek tartották. Gazdag is volt, de nem földi kincsekben, hanem elméjének ragyogó tudásában, lelkének művészi hajlamaiban és különösen szívének mindenkit átfogó szeretetében. Az ínséges Lencsét is szívébe fogadta és védő szárnya alá vette. Gyámolította, segítette. Egyszer egy csomó festészeti kelléket ajándékozott neki. Nagyon régen, még kolozsvári színész korában megfestette Blaha Lujza arcképét, de akkor nem tetszett neki. Átfestette. A többi közt ezt is odaadta védettjének. Mikor néhány hét múlva fölkereste a műtermében — egy lyuk szobában — Blaha Lujza képe mosolygott felé. Most, évtizedek után, tetszett neki a saját piktúrája. Lenes lemosta róla a festéket. Látta, hogy kép van alatta, kiváncsi volt, mit ábrázol? Kassai szívesen visszavásárolta volna, de restelte. Legközelebbi összetalálkozásuk után mégis csak megkérdezte: — Mi van a Blaha Lujza képével? — Eladtam. Kaptam érte egy forintot. A jólelkű Kassai maga is adott volna érte ötvenet. Minden részrehajlás nélkül leszögezhetjük, hogy Lenesnek nem volt valódi műalkotáshoz tehetsége. Hiányzott az iskolázása is. Festményeiben nincs élet, ihlet és erő. Minden invenció és fantázia nélkül dolgozott. Több szorgalommal, mint sikerrel készítette képeit, melyekben semmi eredetiség nincsen, de nem is lehet, mert egytől-egyig másolat csupán. Mint ilyenek, elég sikerültek, sőt bámulatunkat keltik föl, ha tudjuk, hogy festőjük nem épkézláb ember volt. Pesti Ferenc műgyűjtő született Vácon 1846 március 28-án a Gasparik-utca 11. számú házban. Atyja, Prohászka János, tekintélyes iparos, édes anyja Belicza Anna volt. Módos szülei vagyoni viszonyaiknak megfelelő gondos nevelésben részesítették. Elemi iskoláit és az algimnázium összes osztályait Vácon, a felső osztályokat, mint váci papnövendék, a győri kis szemináriumban, a bencéseknél végezte. Középiskoláinak befejezése után visszatért Vácra és az itteni szemináriumban folytatta hittudományi tanulmányait. Minthogy azonban az egyházi pálya iránt nem érzett hivatást, az 1863 — 64. iskolai év végén kilépett és a budapesti tudomány
