Tragor Ignác: Vác múltja és jelene. Vác monografiája több képpel és melléklettel (Vác, 1928)

II. Vác a történelemelőtti időkben és az ókorban

MÁSODIK FEJEZET.

Vác a torién elemelő Ш időkben és az ókorban.

Városunk és vidéke bővelkedik a letűnt geológiai korszakok állatvilágának emlékeiben. A városháza új szárnyának alapozásakor jó fenntartású ősbölény (bison priscus) szarvakat találtak. A naszáli szénbánya dachsteini mészkő rétegének agyagából ősgyíkok (dinosaurus) megkövesedett ürülékei (koprolithos) kerültek elő. A naszáli Násznép-barlangban őstulok (bős primigenius) és medve (ursus arctos) csontok mellett emberi csigolyákat őriz múzeumunk. Az ugyanitt talált cserépedény töredékek az újabb kőkorszak és a hallstatti kor kultúrájára vallanak. Lehet, hogy a régibb kőkorszakban is tanyázott már az ember a mi vidékünkön, de ennek eddigelé még nem akadtunk a nyomára.

A történelemelőtti időknek legrégibb periódusát kőkorszaknak nevezzük, mert ekkor még bölcsőjében ringott az emberi művelődés, a fémek megmunkálásához még nem értett, házi eszközeit és fegyvereit fából, csontból, de jórészFlcőből készítette. A kőkorszak régibbre és újabbra oszlik. A régi még a jégkorszakba esik. Ebben a korban (paleolith-kor) az ember még nem tudta a követ csiszolni, tisztán ütéssel, majd pattintással állította elő eszközeit, a tüzet nem ismerte, barlangokban lakott, hallal, aprómadarakkal, gyökerekkel és bogyókkal táplálkozott.

Az emberi élet kétségbevonhatatlan nyomait az újabb kőkorszakban (neolith-kor) találjuk. Ezt a kort csiszolt kőkorszaknak is szokás nevezni, mert az ember ekkor már csiszolás utján állította elő háztartási eszközeit, föltalálta az agyagedények készítésének módját, elhagyta barlangját, cölöpökre épített kunyhót, vagy földvárakat emelt, halászattal és vadászattal foglalkozott. Eleinte bővíben volt a föld. Rengeteg erdők, dús füves mezők és halaktól hemzsegő

folyók álltak rendelkezésére. Megtanulta a birkát, szarvasmarhát és lovat magához szelídíteni. Az állattenyésztéssel elszaporodott a nyáj és kevés lett a legelő. A föld csakhamar nem bírta eltartani és vándorútra kellett kelnie. Ázsia pusztáiról nyugat felé vették irányukat. Amikor a vándorló törzsek állatai lelegelték a füvet, vagy erősebb vadásztörzsek közeledtek nyomukban, elhagyták a termékeny Krímiát és lementek délre a Fekete-tengerhez. Innét szükségkép a Duna torkolata felé vették útjukat. El is jutottak a Dunához. Dél felé nehezen járható hegyes vidék terült el, északra sűrű erdőség tele farkasokkal, medvékkel és kiéhezett vadászokkal. Fölfelé kellett tehát vándorolniok a Duna völgyén. Átjöttek a mai Szerbián és a magyar Alföldön föl egészen Vácig.

Az ősi kelták és a mai nyugateurópai népek mind ezt az utat tették meg (úgy, mint utánuk a húnok, a magyarok, a törökök, mert a magyar föld volt az az országút, melyen Európa népei mostani hazájukba eljutottak.) Egy részük nem is ment tovább, hanem itt maradt a Duna kanyarulatánál. Letelepedtek a völgyekben, ezeket felosztották falvakra, mindegyiknek jutott marha, juh és elegendő legelő. Az erdő egy részét felégették, vagy kivágták, de érintkezésben és jó barátságban maradtak egymással, hogy bármikor egyesülhessenek és visszaűzhessék az ellenséges hordákat, amelyek el akarták foglalni völgyeiket.

Hogy az ember állandóan egy helyen maradjon és letelepedjék, annak három föltétele van. Egyik a védelmi, vagyis hogy vadállatok és ellenséges indulatú néptörzsek támadásainak sikeresen ellentállhasson, a másik földrajzi, hogy egészséges legyen az éghajlata, találjon bőséggel