Kiss Joakim Margit szerk.: Szentendrei művészet 1926–1935 között (Szentendrei Múzeumi Füzetek 2. Szentendre, 1997)

Bodonyi Emőke: A szentendrei „római iskolások”. Neoklasszicizmus Szentendrén a harmincas évek első felében

az olasz élményekhez és Szőnyiék Árkádia-festészetéhez. Elemzésüket így szűkebb, a szentendrei és tágabb keresztmetszetben, a hazai neoklasszicizmus és a római iskola történetében érdemes elvégezni: a szentendrei neoklasszicizmus milyen kapcsolódási pontokkal illeszkedik a hazai neoklasszicizmushoz, és milyen eredeti vonásokkal gazdagította azt, és tudott-e a szentendrei művészeti közegben követhető hagyományt teremteni. Az egyes életművek feltárását nehezíti az a körülmény, hogy a kiindulást szolgáló műtárgyanyag korlátozott, évek óta alig bővül. Mindig ugyanazok a művek jelennek meg a szentendrei Ferenczy Múzeum és a Nemzeti Galéria, elvétve egy-két magángyűjtő tulajdonából. A meglévő műtárgyak mellett írásos dokumentumok állnak rendelkezésre az egykori műtárgyanyag rekonstruálására: a Szentendrei Festők Társaságának 1930. és 1939. évi Nemzeti Szalon-beli kiállításainak műtárgyjegyzékkel kísért katalógusa,

44 Szentendre akkori egyik helyi lapjaként minősíthető Pilishegyvidéki Hírek, amely 1926-tól rendszeresen tudósít a szentendrei művészek helyi kiállításairól és eredményeikről, korabeli kritikák, kiállítási hírek a különböző napilapokban és folyóiratokban. Ezeken kívül fontos megemlíteni Onódi Béla

45 és Bánovszky Miklós közreadott visszaemlékezéseit,

46 valamint dr. Turchányi Erzsébet által írt kiskönyvet (,,A Szentendrei Művésztelep 10 éve"),

47 amely a művésztelep 1939. évi Nemzeti Szalon-beli kiállítása alkalmából jelent meg. A római ösztöndíjasok olaszországi tanulmányútjáról pedig az Országos Ösztöndíjtanács Értesítője ad beszámolót. A „római iskolások" munkásságát Szentendrén meghatározta az a sajátos tény, hogy párhuzamosan folyt a szentendrei „letelepedés" (művésztelep, szabadiskolák, helyi kiállítások szervezése) és a római iskola történetének szempontjából fontos kiállításokra való készülés, valamint a római ösztöndíjas évek stúdiumai. Ezt a kettősséget a műtárgyanyag is alátámasztja. Egyidőben készülnek azok a festmények, amelyek még őrzik a művészek közös kiindulópontját reprezentáló nagybányai örökséget, illetve azt a sokirányú tájékozódást, amely elvezet a neoklasszicista stílusigazodáshoz és a római iskola célkitűzéseihez. Gyakorlatilag a szentendrei művésztelep létrehozásakor a nagybányai művésztelepen szervezett képzésformák nyújtottak mintát, másrészről pedig a művésztelep jelentette a főiskolát frissen végzett művészek számára azt a helyet, ahol nemcsak az együtt maradásra, de az alkotásra is valamennyiüknek lehetősége nyílott, hiszen nem rendelkeztek műteremmel. Leginkább a tájképeken mérhető le, hogy a művészek mennyire hűek maradtak a Réti-örökséghez. Jól ismert tény, hogy a húszas évek első felében valamennyien Réti István tanítványaiként végeztek a Képzőművészeti Főiskolán és művészeti felfogásban egymáshoz hasonló nézeteket vallottak, a természetelvű festészet hívei voltak. Ez a szellemi rokonság adta az alapját annak, hogy együtt művésztelep létrehozásán gondolkodtak, amit végül valóra váltottak Szentendrén. 55