Kiss Joakim Margit szerk.: Szentendrei művészet 1926–1935 között (Szentendrei Múzeumi Füzetek 2. Szentendre, 1997)

Tóth Antal: A Szentendrei Festők Társasága, a városba látogagó művészvendégek, valamint a szabadiskola résztvevői és a szentendreiek kapcsolata más művészeti társaságokkal 1926–1935 között

epizodistát és Szentendrén huzamosan működő, maradandóan letelepedett művészt. A kutatásnak éppen e kiállítás alkalmából lenne az a feladata, hogy felderítse: az előbbiek munkával töltötték-e az idejüket, s hogy előfordulásuk dokumentálható-e helyben készült, helyi tárgyú, netán helyi szellemű művel. Azokból a képekből, amelyeket ebből a kezdeti időszakból részint reprodukcióból ismerünk, azt a megállapítást szűrtük le, hogy ezekben az esztendőkben mindegyik festő alapvetően iskolázottságának megfelelő látásmóddal közelítette és örökítette meg a várost és környékét. Ez a látásmód pedig eredendően nagybányai volt. Ennek megfelelően mást ítéltek lefestére érdemesnek és másként is festették azt, mint a későbbi szentendreiek, illetve ők maguk is a későbbiekben. A városon belül keresték az olyan részleteket, kertes, falusias utcaképeket, faluvégeket, ahol dús lombú fák díszelegtek. Nagy előteret, tágas égboltot metszettek bele a képfelületbe, levegősen komponáltak. Speciális látványélménynek, vonzó képtémának bizonyult számukra a lelátás, helyesebben széttekintés a város belső dombjairól, a várdombról, a Szamárhegyről. Az innen feltáruló látványt is úgy ragadták meg, hogy a házak, tetők játéka fölött messzi távlatot nyitottak a Szentendrei-sziget erdőire és a túlsó part dombjaira, vagy a pomázi síkra és a Pilisre. Kedvelték a panoráma képeket és a vedutákat. Gyakran kirándultak a pismányi oldal magasabb pontjaira, ahonnan rálátás nyílott a dunai ártér tágas síkjára, valamint magára a kanyargó Dunára. A város házainak halmazát gyakorta festették a sziget pereméről. Kollektív leleményüknek tudjuk be, hogy a figurális kompozícióknál, amelyek igen szép számmal kerültek ki kezeik alól, a városképet mint hátteret festették. A helyi szellemiség ismérveit a művészettörténeti szakirodalom az 1960-as évektől kezdődően körvonalazta. Lényege, a hely kínálta témákkal és motívumokkal adekvát festői szemlélet és interpretálási mód, ekkor még igazából nem tapasztalható, 1935 után kezdett kibontakozni. Meglátásunk — ismételve —, hogy ezekben az esztendőkben minden festő a külföldi tanulmányutakon szerzett tapasztalataitól is befolyásolva, elsődlegesen iskolázottságának megfelelő látásmóddal közelítette és örökítette meg a várost és környékét. A vendégművészek befogadásának szabályai szigorúbbak voltak, mint maga a gyakorlat. Lényegében szívesen fogadtak mindenkit, akár élvezte valamelyikük meghívását, akár maga jelentkezett és kért bebocsátást a telepre. Ugyanakkor tudomást vettek a városba látogatókról és ahogy az 1930-ban a Nemzeti Szalonban rendezett első kiállításuk bizonyítja, kiállítótársul fogadták őket.

19 1929-ben a telepen elhelyezést nyert vendégművészek: Kántor Andor (aki 1937-ben történt beválasztásáig a legállandóbb vendégnek bizonyult), Szüle Péter (1928?), Istókovits Kálmán (1929—30), Mattioni Eszter (1930), Kelemen Emil (1929—31), Czimra Gyula (1929—33), Kezdi Kovács Elemér (1929), Hincz Gyula (1929—30), Orbay Zsuzsa (1929?—30), Barta István (1929—30), Schalk László (1930), Vörös Géza (1929—30). Ugyanezekben, vagy még a korábbi évek valamelyikében kellett megfordulnia a telepen avagy a városban az alábbiaknak: Apáti Abkarovits Béla, Aznavurian Leon, Kirchner (Elekfy) Jenő, 10