Ikvainé Sándor Ildikó szerk.: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy Múzeumból (Szentendrei Múzeumi Füzetek 1. Szentendre, 1996)

Farkas Rozália: A Szentendrei Ipartestület története

merő kormány is végre elérkezettnek látta az időt az ipartörvény módosításának ügyét komoly tanácskozás tárgyává tenni."

6 A második ipartörvényünk, az 1884. évi XVII. t.c. helyes intézkedéseivel hosszú időre biztosítja a kézművesipar talpraállását és fejlődési lehetőségét. Bár elvben fenntartja a szabad iparűzés elvét, a 4.§-a azonban előírja, hogy "...ha az iparűző által gyakorolni szándékolt iparág olyan mesterség, mely kézműves jellegénél fogva rendszerint csak hosszabb gyakorlás útján sajátítható el, tanoncbizonyítványt kell bemutatnia és igazolnia, hogy a tanviszony megszűnése után szakbavágó műhelyben vagy gyárban szakbavágó munkával legalább két évig foglalkozott."

7 A szakképzettséghez tartozó iparágakat a földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter állapította meg, mintegy ötven mesterséget nyilvánítva annak, ez a szám azonban állandóan szaporodik, az 1922-es ipartörvény már 76 ilyen iparágat sorol fel. A képesítés elvének alkalmazását gyengíti a 8.§, mely szerint a képesítéshez kötött ipar szakképzett, nagykom vagy nagykorúnak nyilvánított üzletvezető által is űzhető, így lehetőséget teremt a visszaélésekre. Ez a rendelkezés a későbbi törvényekbe nem került be. Az 1884-es ipartörvény legfontosabb érdeme - a képesítés elvének érvényesítése mellett - az ipartestületi intézmény létrehozása. Az ipartestületek - a korábbi ipartársulatokkal szemben - a régi céhek modern, a kor viszonyainak megfelelő utódai. Nagyrészt megkapták a céhek által korábban bírt közjogi jelleget, olyan jog- és hatáskört, amely biztosította, hogy a kézművesiparosság eredményes érdekképviseleti szervévé váljanak. Az 1884. évi 17. tc.-nek az ipartestületek alapításáról, céljáról, működéséről rendelkező legfőbb pontjai előírják, hogy azokon a településeken, ahol a képesítéshez kötött mesterséggel foglalkozó iparosok száma eléri a százat, az iparosok kétharmadának kívánságára ipartestületeket kell létrehozni. A földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter engedélyezheti - az iparosok kívánságára - ipartestület létrehozását olyan településeken is, ahol az iparosok száma nem éri el a százat. A főváros kivételével - ahol iparágak, iparcsoportok szerint szerveződnek az ipartestületek egy-egy város vagy község területén csak általános ipartestület alakítható. Azok az iparosok, akik az illető város vagy község területén képesítéshez kötött mesterséget űznek, az ipartestület tagjai és kötelesek a tagsági díjat fizetni. Az ipartestületek célját az iparosok közötti rend és egyetértés fenntartásában, az iparosok érdekképviseletében jelöli meg. Az ipartestületek közgyűlésileg megállapított alapszabály szerint működnek, melyet a földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter hagy jóvá.

8 Dr. Dobsa László, az Ipartestületek Országos Szövetségének igazgatója 1929-ben megjelent munkájában

9 az ipartestületek több évtizedes tevékenységét a kereskedelemügyi minisztériumnak az ipartestületekről és az ipartestületek központi szervéről alkotott véleményét idézve, így jellemzi: "A megalakult ipartestületek igen különböző fejlődési fokot értek el. Vannak ipartestületeink, amelyek számottevő anyagi, gazdasági és kulturális felkészültségükkel a kézművesiparosság életében jelentékeny, komoly tényezőkké küzdöttek fel magukat és minden irányban eredményes tevékenységet fejtenek ki, de vannak ipartestületeink, éspedig aránylag nagy számban, amelyekről a tárgyilagos bírálat csak azt állapíthatja meg, hogy tevékenységük sem az iparosság, sem a köz szempontjából nem jelent értéket... A kereskedelemügyi minisztériumnak az a megállapítása, hogy egyes virágzó ipartestületek mellett vannak tengődök, talán szépíti is a valóságos helyzetet, mert ipartestületeink nagyobbik része teng- leng éspedig nemcsak anyagilag, hanem hivatásszerű ténykedésében is." Az ipartestületek fontosságát hangsúlyozva ezt írja: 216