Ikvainé Sándor Ildikó szerk.: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy Múzeumból (Szentendrei Múzeumi Füzetek 1. Szentendre, 1996)

Ikvainé Sándor Ildikó: Népi mesterek, művészek Pest megyében

fog menni. (A soproni csak egy évvel később nyílt meg.) Fogalma sem volt a román nyelvről. Odacsavarta a rádiót, hogy hallja meg legalább, hogyan hangzik. Kikerült Brassóba, ott meg kellett tanulni románul. Emellett az anyagot is tanulnia kellett. Elszaladt az öt év anélkül, hogy festői vágyaira gondolhatott volna. Hazajőve a szegedi falemez gyárba helyezték el mérnökként. Ugyanis, mint összdöndíjas nem választhatta meg, hogy hol szeretne dolgozni. Ott ismerkedett meg az erdészeti technikum egy tanárával, aki faanyagot kért a tanulói számára fafaragáshoz. Orisek nagyon megörült, hogy végre valaki olyasmivel foglalkozik, ami őt is érdekli, s kérte, hadd mehessen el egyszer megnézni, hogyan dolgozik. „Egy este elmentem hozzá. Ő éppen névnapra készült a főnökéhez. Majd azt mondja: itt van egy darab fa, itt vannak a vésők, faragjál, majd jövök. Hát éjfél volt, mire jött. Addig én kifaragtam diófából egy kis emberkét, ahogyan a lapátjára támaszkodik. Ő meglepődött, nagyon megörült neki, mert nem számított rá, hogy elsőre ilyesmit kihozok, s biztatott is. így kezdtem vésőket összeszedegetni s faragni ezt-azt."

52 Nemsokára megnősült. Azelőtt albérletben lakott, most be kellett rendezni a lakást. Csinált ágyat, kisszekrényt, ágyneműtartót, majd gyerekágyat - mert jött a három gyermek sorba -, meg faburkolatot is készített, de szobrot sokszor évekig nem. Közben időnként faintarziával is próbálkozott. Képeket csinált különböző színű fából. Azután volt egy pályázat és országos kiállítás az erdőgazdasági és vízügyi dolgozók számára a Vajdahunyad várban. Oda bekerült a Ló kiscsikóval című munkája; ötödik díjat kapott. Innen kezdve hívták fafaragótáborokba. Volt Visegrádon, Tatán, Kígyóson és Jakabszálláson. Rendszeresen eljárt oda. „Szeretem ezt a tábort. Mert azzal is tanul az ember, hogy másnak megmutatja a szobrait, de azzal is, hogy ő látja, hogy más mit csinál. Technikát is tanulok, de legtöbbször az egyszerűséget, a látásmódot. Van akinek a technikája rosszabb, mint az enyém, de a látásmódja jobb. Azt szoktam másoktól megtanulni." - mondja.

53 Szegedről elkerült a családjával Ceglédre, mert fölkérték a ceglédi hordó-gyárba főmérnöknek. A felesége is kapott állást a zeneiskolában, amire mindig vágyott. Csak az lett a baj, hogy a főnöke nyugdíjazásával őt nevezték ki igazgatónak. A faragásnak ismét vége lett, ő meg idegileg kikészült. Rájött, hogy az a munka nem neki való. Onnan megszabadulva, pályamódosítással most már 1986-tól a Szakmunkásképző Iskolában tanít. Ettől kezdve több ideje van faragni. Azóta egy kiállításnyi szobrot megfaragott, néhány nagyobbat is. Például a ceglédi zeneiskolában van Erkel Ferenc szobra, a mezőgazdasági iskolában Török János, a kórházban Toldi Ferenc szobra. Ha kifarag valamit, úgy érzi, hogy jó. Örömmel, szeretettel, élvezettel csinálja. De egy idő múlva észreveszi a hibákat. Például több lovat faragott, de még ezután is fog, mert rájött, hogy még ezek se a legjobbak, még mindig lehet rajtuk javítani. Vázlatot nem készít, még a legnagyobb mellszoborhoz sem. Emlékezetből farag. Addig nem hagyja abba, míg nagyjából nincs kész. A többi már ,

f

kényszermunka" - mondja. A szentendrei kiállításon volt látható a Négyökrös szekér, a Család, a Gulyás, a Palóc menyecske, a Juhász című szobra. Jó alkotó kedvet és még sok szép művet kívánunk. OSZOLI JÓZSEF (1923) Fejér megyében, Bicskén született, 1923- január 12-én. A közeli Óbarokon élt 1953-ig. Ekkor költöztek Bagra, mai falujába. A fát élve, de anyagként is mindig szerette, ami foglalkozásából is kitetszik. Ács és parkettázó lett a mestersége. A faragással már gyermekkorában próbálkozott. Együtt játszott és faragcsált József főherceg fiával, mivel apja a birtokukon volt alkalmazásban. A főherceg taníttatni akarta, mert látta, hogy ügyes keze van, tehetséges. Apja 115